Almásy Pál (1902–1985): katonai vezető, gépészmérnök

A Szálasi Ferenc-féle nyilas hatalom ellen szerveződő katonai ellenállási mozgalom egyik szervezője

A Ludovika Akadémia és a Műegyetem elvégzése után katonatiszti pályára lépett. 1937–1939 között diplomáciai szolgálatot látott el Berlinben. 1944-ben a Kiss János altábornagy vezette katonai ellenálló mozgalom tagja, november 22-én a nyilasok letartóztatták, halálra ítélték, ezt azonban 15 évi fegyházra módosították. Sopronkőhidán együtt raboskodott Bajcsy-Zsilinszky Endrével, itt írt naplója fontos kordokumentum. A nyilasok a többi fogollyal együtt Németországba terelték, ahol az amerikaiak szabadították ki. 1945 októberétől a Honvédelmi Minisztériumban szolgált, majd kommunista követelésre megvált a hadseregtől. 1947 novemberében a Katonapolitikai Osztály letartóztatta, megkínozták, de végül szabadon engedték. Gépészmérnökként helyezkedett el. 1950-ben ismét letartóztatták, Sólyom László perében halálra ítélték, de kegyelmet kapott. 1955-ig a váci fegyház rabja volt, majd az Országos Szabványügyi Hivatalban dolgozott.

Ámos (Ungár) Imre (1907–1944): festőművész

A XX. századi magyar festészet fontos alakja, koncentrációs táborban halt meg

Érettségije után zománcozóként és festőként dolgozott, majd a Műegyetemen volt hallgató. 1935-ben végezte el a képzőművészeti főiskolát. 1931-től szerepeltek képei kiállításokon. 1936-tól volt tagja a Képzőművészek Új Társaságának (KÚT). Kezdeti művei Rippl-Rónai József hatásáról tanúskodnak, 1937-es párizsi tanulmányútja során ismerkedett meg Marc Chagall és Pablo Picasso művészetével. 1940-ben hívták be először munkaszolgálatra, szolgált a Délvidéken, majd a keleti fronton is. Németországba hurcolták, feltehetően koncentrációs táborban halt meg.

Anger, Per Johan Valentin (1913–2002): svéd diplomata, a Világ Igaza

A budapesti zsidóság egy részének megmentője

1939-ben végezte el a jogi egyetemet, majd diplomáciai szolgálatba lépett. 1941-1942-ben a svéd külügyminisztériumban a magyar-svéd kereskedelmi kapcsolatok felelőse volt. 1942-től a budapesti svéd követség attaséja volt, 1944 júliusától, Raoul Wallenberg érkezésétől, vele együtt segített a zsidók mentésében. 1945 januárjában a szovjet csapatok Wallenberggel együtt letartóztatták, majd néhány hónap múlva szabadon engedték. Az 1945-öt követő évtizedekben több országban képviselte Svédországot nagykövetként. 1982-ben a Yad Vashem Intézet a Világ Igazává nyilvánította.

Antall József (1896–1974): jogász, politikus, a Világ Igaza

1944-ben üldözötteket mentett, 1945–46-ban újjáépítési miniszter

A Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett jogi doktorátust 1923-ban. Ezt követően az államigazgatás különböző területein dolgozott, jellemzően szociális kérdésekkel foglalkozott. Kormánytisztviselői munkája mellett, 1931-től a Független Kisgazdapártnak is tagja volt. A második világháború alatt menekültügyi kormánybiztosként nevéhez fűződött a háború kitörése óta Magyarországra érkező több tízezer menekültről való gondoskodás megszervezése. Kapcsolatot tartott a lengyel ellenállási mozgalommal, hamis papírokkal látta el a menekülteket, ezzel sokak életét mentette meg. Magyarország német megszállását követően lemondott a Belügyminisztérium IX. osztályának vezetéséről és a Gestapo letartóztatta a lengyelek segítése és a zsidók rejtegetése miatt. A Lakatos-kormány megalakulása után, 1944 szeptemberében szabadult, szülőfalujában vészelte át a front átvonulását. 1945 első hónapjaiban a Népgondozó Hivatal vezetője, majd nemzetgyűlési, illetve parlamenti képviselő, 1945-46-ban újjáépítési miniszter Tildy Zoltán, majd Nagy Ferenc kormányaiban. 1949 után visszavonult a politikai élettől. A rendszerváltozás utáni Magyarország első szabadon választott miniszterelnökének, Antall Józsefnek (1932–1993) az édesapja.

Apró (Klein) Antal (1913–1994): kommunista politikus

A Magyar Kommunista Párt szakszervezeti osztályának megszervezője és vezetője

Eredeti szakmáját tekintve szobafestő. Az illegális kommunista mozgalom résztvevője: 1931 folyamán felvették a Kommunisták Magyarországi Pártjába. 1936 és 1945 között több alkalommal is internálták vagy bebörtönözték. 1945. január 19-én részt vett a Magyar Kommunista Párt első legális Központi Bizottságának az ülésén, majd 22-én megbízást kapott arra, hogy megszervezze és vezesse a párt szakszervezeti osztályát. Április 2-től a főváros képviselőjeként az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja. Több, mint három évtizedig parlamenti képviselő. 1948 októberétől a Szakszervezetek Országos Tanácsának főtitkára; 1949, 1952 és 1953 bizonyos időszakaiban az Elnöki Tanács tagja volt. Nagy Imre első kormányában az építésügyi miniszter első helyettese, 1953 novemberében a Minisztertanács elnökhelyettese. 1954 végétől ő vezette a koncepciós perek áldozatainak rehabilitálásával megbízott bizottságot. 1956 júniusa és 1958 januárja közötti időszakban ő töltötte be a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöki posztját. Nagy Imre második kormányában építésügyi miniszter, 1956. október 28-án az MDP hatfős elnökségének tagja lett. 1956 novemberében bekerült az MSZMP vezető testületeibe, így az Ideiglenes Intéző Bizottságba és az Ideiglenes Központi Bizottságba. November 12-től az iparügyeket irányította a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány tagjaként. 1957 és 1971 között a Minisztertanács elnökhelyettese, 1958 és 1961 között első elnökhelyettese. Ő lett Magyarország állandó képviselője a KGST-ben. 1971 és 1984 között az Országgyűlés elnöke. 1976 és 1989 között a Magyar-Szovjet Baráti Társaság elnöke.

Auer Pál (1885–1978): jogász, diplomata

A Független Kisgazdapárt legfontosabb külpolitikusa 1945–1946-ban

A két háború között ügyvédi irodája volt Budapesten, 1923-ban a Magyar Békeegyesület, később a Páneurópai Unió magyarországi osztályának elnöki funkcióját töltötte be. 1926-ban a frankhamisítási ügyben a francia államot képviselte, majd a budapesti francia követség jogtanácsosa lett. 1943-tól tagja volt a Független Kisgazdapártnak. Németellenes nézetei miatt 1944-ben illegalitásba kényszerült. A II. világháború után nemzetgyűlési képviselő, majd a parlament Külügyi Bizottságának elnöke lett. Ebben az időszakban a Kisgazdapárt legtekintélyesebb külpolitikusának számított. 1946-tól párizsi követ volt, de Nagy Ferenc miniszterelnök 1947-es lemondatása után visszaadta megbízatását. A nyugati magyar emigráció tekintélyes alakja maradt haláláig.

Bajcsy-Zsilinszky (Zsilinszky) Endre (1886-1944): újságíró, politikus


1944-ben a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának elnöke.

1922-ben választották képviselővé. 1925-ben vitézzé avatták és ettől kezdve a Bajcsy-Zsilinszky kettős vezetéknevet használta. 1930–31-ben megszervezte a Nemzeti Radikális Pártot. Az 1935-ös választásokon megakadályozták, hogy a tarpai választókerület képviselője legyen. Válaszul leköszönt vitézi rangjáról. 1942-ben bekapcsolódott a Történelmi Emlékbizottság munkájába és részt vett a március 15-i háborúellenes tömegtüntetés megszervezésében. 1944. március 19-én fegyverrel fogadta a lakásába hatoló Gestapo embereit, akik csak heves tűzharc után tudták sebesülten őrizetbe venni. A Lakatos-kormány 1944. október 11-én kikérte a Gestapótól és október 15-én, szabadon bocsátotta. 1944. november elején a németellenes fegyveres ellenállási mozgalom megszervezésére hivatott Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának elnökévé választották és részt vett a fegyveres felkelés tervezetének kidolgozásában. November 23-án reggel árulás következtében illegális lakhelyén elfogták és a Margit körúti fegyházban katonai bíróság elé állították. Sopronkőhidára szállították, ahol kötél általi halálra ítélték és kivégezték. 1945. május 27-én ünnepélyes gyászpompával temették el, hamvait Tarpán helyezték el.

Baky László (1898–1946): csendőrtiszt, politikus

A német megszállást követően ő irányította a zsidó lakosság deportálását

A pécsi hadapródiskola elvégzése után katonai pályára lépett. Az első világháborúban frontszolgálatot teljesített, súlyosan megsérült. A két világháború közötti időszakban a Csendőrségben szolgált, a politikai ügyekkel foglalkozó nyomozórészleg tisztje volt. 1938 januárjában csendőrőrnagyi rangban a nyugdíjazását kérte s bekapcsolódott a politikai életbe. 1939-ben a Nyilaskeresztes Párt országgyűlési képviselője. Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után a Belügyminisztérium politikai államtitkára, s mint a csendőrség és a közigazgatás nagy részének vezetője, ő irányította  Endre Lászlóval együtt a zsidó lakosság deportálását. A háborút követően, 1946-ban a budapesti népbíróság, mint háborús bűnöst halálra ítélte és kivégezték.

Balck, Hermann (1893-1982): német tábornok

Sikertelen kísérletet tett az ostromlott magyar főváros felmentésére

Harcolt az első világháborúban. A második világháború során szinte minden fronton teljesített szolgálatot. Részt vett a Szovjetunió elleni támadásban, később Olaszországban, Szicíliában harcolt. Ezután ismét az orosz front következett, majd nyugatra került, 1944. december 23-án helyezték Magyarországra. Sikertelen kísérletet tett az ostromlott magyar főváros felmentésére, majd részt vett a balatoni csatában. A háború végén az amerikaiak fogságába esett. 1947-ben szabadult, 1948-ban Németországban 3 évi börtönre ítélték, amiből 18 hónapot töltött le.

Balla Antal (1886–1953): újságíró, történész, kisgazdapárti politikus

1945–1946 között tájékoztatásügyi miniszter

A budapesti tudományegyetemen szerzett diplomát, majd újságíróként helyezkedett el. Szabadelvű polgári politikusként 1931-ben csatlakozott a Független Kisgazdapárthoz, amelynek programjával 1945-ben nemzetgyűlési képviselővé választották. 1945–1946-ban tájékoztatásügyi miniszter Tildy Zoltán, majd Nagy Ferenc kormányaiban. 1946-ban átvette pártja központi lapjának, a Kis Újságnak a felelős szerkesztését. 1946–1948 között a közgazdasági egyetem gazdaságtörténet tanára. 1947-ben a Balogh István vezette Független Magyar Demokrata Párt tagja lett. Széles körű publicisztikai és fordítói tevékenysége mellett jelentős történészi munkásságot is kifejtett.

Balogh István (1894-1976): római katolikus pap, politikus

1944-1947 között a Miniszterelnökség államtitkára

Szeged-alsóközponti plébánosként Erdei Ferenccel és Révai Józseffel az első koalíciós demokratikus lap, a szegedi Délmagyarország társszerkesztője. A Független Kisgazdapárt (FKgP) szegedi szervezetének megszervezője (1944 novembere), a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja, a miniszterelnökség államtitkára (1944. december 23.–1947. május 31.). Egyik aláírója volt 1945. január 20-án a moszkvai fegyverszüneti szerződésnek. 1946 tavaszától az FKgP Politikai Bizottságának tagja, majd a párt főtitkára (1947. február 19.–június 3.). 1947. július 20-án megalakította az ellenzéki, polgári, liberális Független Magyar Demokrata Pártot, 1949 tavaszán viszont pártjával csatlakozott a Magyar Függetlenségi Népfronthoz. Részt vett a papi békemozgalom megalakításában 1950-ben. Ezután plébánosként tevékenykedett, 1968-tól címzetes apát lett.

Bán (Rozmayer) Antal (1903–1951): géplakatos, szociáldemokrata politikus

1945–1948-ban iparügyi miniszter

Uradalmi gépészként dolgozott, és már 1917-től részt vett a szociáldemokrata ifjúsági mozgalomban. 1919-től Jugoszláviában élt, magánúton továbbtanult, majd tisztviselő lett. 1941-ben költözött Budapestre, és vállalt funkciókat a Szociáldemokrata Pártban. 1944-ben a Magyar Frontban volt szerepe, 1945-től pártja budapesti intézőbizottságának, majd főtitkárságának vezetője volt. 1945–1948 között iparügyi miniszter, a Gazdasági Főtanács tagja lett. A kommunistákkal való együttműködést támogatta, az államosítások és a tervgazdálkodás híve volt. A két munkáspárt egyesülését azonban elutasította, ezért 1948-ban külföldre kellett távoznia. Svájcban kísérelte meg a szociáldemokrata párt emigrációs szervezetének felépítését.

Bánáss László (1888–1949): veszprémi püspök

1945 és 1946 között veszprémi apostoli kormányzó

Pozsonyi majd budapesti tanulmányait követően Rómában végezte a szentszéki diplomata főiskolát. 1912-ben szentelték pappá Budapesten. Az első világháborúban tábori lelkészként szolgált. A két világháború közötti időszakban a nagyváradi Orsolya Zárda tanítóképzőjének lelki igazgatója, a gyakorló iskola igazgatója. 1942-től szalontai plébános, majd debreceni prépost plébános és nagyváradi kanonok. Tagja lett az 1945. december 5-én megalakult Debreceni Nemzeti Bizottságnak. December 16-án elfogadta a bizottság felkérését, amely az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselőjévé jelölte. 1945. szeptemberében nevezték ki veszprémi apostoli kormányzónak. 1946-tól a veszprémi római katolikus egyházmegye püspöke lett.

Barankovics István (1906–1974): újságíró, kereszténydemokrata politikus

A Demokrata Néppárt főtitkára (1945–1949)

Jogi egyetemi tanulmányai alatt került kapcsolatba szociális reformokat hirdető katolikus körökkel, később tagja lett a reformer értelmiségieket tömörítő Bartha Miklós Társaságnak. Dessewffy Gyula mellett szerkesztője volt Az Ország Útja című nemzetpolitikai folyóiratnak (1937–1943), majd 1944-ig a Magyar Nemzetnek lett felelős szerkesztője és kiadója. 1945-ben választották a Keresztény Demokrata Néppárt (KDNP, későbbi nevén Demokrata Néppárt) főtitkárává. A modern politikai katolicizmus híveként a konzervatív-királypárti politikai erőt a parlamentáris demokrácia és az emberi jogok, valamint a keresztény erkölcs alapján álló párttá fejlesztette, vállalva ezzel a pártszakadást is. Az 1945-ös választásokon pártja nem tudott önállóan indulni, de 1947-ben az országgyűlés legerősebb ellenzéki pártja lett. 1949 februárjában illegálisan elhagyta az országot, 1950-ben telepedett le az Amerikai Egyesült Államokban. Funkciókat vállalt különféle emigráns szervezetekben (Magyar Nemzeti Bizottmány, Magyar Bizottság), de 1960-ban visszavonult a politizálástól.

Bárányos Károly (1892–1956): mezőgazdasági szakember, politikus

1945–1946 között közellátási miniszter

Jogi tanulmányait Budapesten végezte. 1910-től a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott: kezdetben díjnokként (1910–1919), majd segédfogalmazóként (1919–1934), később miniszteri segédtitkárként (1934–1938), végül miniszteri tanácsosként (1938–1944). Tisztviselői pályájának csúcsát jelentette, amikor 1941-ben adminisztratív államtitkárnak nevezték ki. Közben 1935-ben a Külkereskedelmi Hivatal alelnöke volt. A német megszállást követően 1944 áprilisában nyugdíjazták, mert nem működött együtt a megszállókkal. A háború vége után az újonnan alakult Tildy-, majd Nagy kormánynak közellátási minisztere volt 1945 novembere és 1946 novembere között. Földművelésügyi miniszterré 1946. november 20-án nevezte ki Nagy Ferenc, amely tárcát 1947. május 31-ig töltötte be. 1947–49-ben Baranya megye országgyűlési képviselője volt a Kisgazdapárt színeiben. 1949-ben a Magyar Országos Szövetkezeti Központ elnökeként vonult nyugdíjba.

Bartók Béla (1881–1945): zeneszerző, zenetudós, zongoraművész

A XX. századi magyar zeneművészet kiemelkedő alakja

Zeneakadémiai hallgatóként, 1901-ben adta első, feltűnést keltő hangversenyét. 1903-ban fejezte be tanulmányait. 1905-től érdeklődése a magyar népzene felé fordult, s pályatársával, Kodály Zoltánnal több népdalgyűjtő körutat is tett. 1907-ben lett a Zeneakadémia zongoratanára. A Tanácsköztársaság idején, 1919-ben direktóriumi tag volt, ezért néhány évig nem vehetett részt a magyar zenei közéletben. Az 1920-as években már Európa-szerte ünnepelt zeneszerző és zongoraművész volt. Feleségével, Pásztory Dittával 1940-ben elhagyta Magyarországot, és az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le. 1943-ban lépett fel utoljára nyilvánosság előtt, egészségi állapota folyamatosan romlott. New Yorkban halt meg 1945. szeptember 26-án.

Basch Ferenc (1901-1946): tanár, politikus

A magyarországi németség szervezője, a Volksbund (Magyarországi Németek Népi Szövetsége) vezetője

A Magyarországi Német Népművelődési Egyesület kulturális titkára, majd főtitkára. Az 1930-as évek közepétől a magyarországi németség szervezését mindinkább alárendelte a német birodalmi érdekeknek. 1939-től a Volksbund és a magyarországi német népcsoport vezetője lett. Jelentős szerepet játszott a Volksbund német hadiérdekeket előmozdító tevékenységében, nemzetiszocialista propagandájában és az SS-toborzásban. Javasolta, hogy a német kormány kényszersorozást fogadtasson el a magyar kormánnyal. 1946-ban a népbíróság halálra ítélte, majd kivégezték.

Beneš, Edvard (1884-1948): csehszlovák politikus

A csehszlovák állam egyik megteremtője, az ország második elnöke (1935–1938; 1945–1948)

1919-1935 között külügyminiszter, majd köztársasági elnök. A második világháborút követően Sztálin kérésére vállalta, hogy országa felszabadítása után kormányában helyet ad az emigráns kommunisták számára, cserében pedig elnyerte a szovjet diktátor támogatását a magyar és német lakosság kitelepítésére. Politikáját a jogfosztó 1945. április 5-i kassai kormányprogram, majd a hírhedt Beneš-dekrétumok foglalták keretbe. Elfogadta ugyan a kommunista térnyerést, hosszú távon azonban Sztálin útjában állt: 1948. június 7-én lemondásra kényszerült. A politikus visszavonulása után három hónappal, 1948 szeptemberében hunyt el, 64 esztendős korában.

Bereczky Albert (1893–1966): református püspök

A második világháború idején megszervezte az üldözötteket mentő szolgálatot

Budapesti, pápai, majd bázeli teológiai tanulmányait követően vidéken majd 1930-tól a fővárosban volt lelkész. Tildy Zoltánnal 1928-ban Tahitótfalun megszervezte az első Református Nagygyűlést. A második világháború idején részt vett az ellenállási mozgalomban, 1938-tól megszervezte az üldözötteket mentő szolgálatot. 1945-től a Független Kisgazda Párt tagja volt. 1945 és 1946 között a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban államtitkári pozíciót töltött be. Az 1948 és 1958 közötti időszakban a dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, s lelkészi vezetője volt az Egyetemes Konventnek és a Magyarországi Református Egyház Országos Zsinatának is. Az egyházi békemozgalom vezetésében kiemelkedő szerepet játszott. Tagja volt az Országos Béketanács és a Hazafias Népfront elnökségének.

Beregfy (Berger) Károly (1888–1946): katonai vezető, nyilas politikus

Szálasi Ferenc kormányának honvédelmi minisztere (1944–1945)

Harcolt az első világháborúban, majd 1919-ben a Vörös Hadseregben szolgált. 1937–1938 között a Honvédelmi Minisztériumban töltött be vezető beosztásokat, majd 1939-ben a vezérkari tiszteket képző Hadiakadémia parancsnoka lett. 1941-től a VI. hadtestet irányította, 1943-tól a 3. hadsereg megbízott parancsnoka volt. 1944 májusától az 1. hadsereg élén szolgált. A Szálasi Ferenc vezette Nyilaskeresztes Párt híve volt, így részt vállalt az október 15-i hatalomátvétel előkészítésében. A nyilas kormányban honvédelmi miniszter, majd egy személyben vezérkari főnök és a Honvédség főparancsnoka lett. 1945. május 1-jén az amerikaiak fogságába került, akik kiadták Magyarországnak. A budapesti népbíróság, mint háborús bűnöst halálra ítélte, kivégezték.

Berg, Lars Axel Gottfriedsson (1918–1993): svéd diplomata, a Világ Igaza

1944–1945 között budapesti svéd konzul

Az uppsalai egyetemen szerzett jogi diplomát, majd a svéd külügyminisztériumban helyezkedett el. 1943-ban attasé lett hazája berlini követségén, majd 1944-től a budapesti svéd misszió munkatársa. Diplomata kollégáival együtt zsidókat mentett meg a náci és nyilaskeresztes deportálásoktól. 1945 után Limában, majd egyes olaszországi városokban látott el konzuli szolgálatot. Budapesti tetteiért a Yad Vashem Intézet a Világ Igazává nyilvánította.

Berky Harry (Brenner Tibor, 1928–1945): gyermekszínész

“Lakner bácsi” színházának gyermeksztárja, a nyilasok deportálták

Ötévesen lépett fel először Lakner Artúr gyermekszínházában, majd hangjátékokban és filmekben is szerepelt. 1941-től zsidó származása miatt csak az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) Művészakciója által megszervezett előadásokon léphetett fel. 1944 őszén hurcolták el a nyilasok családjával együtt, majd szétválasztották szüleitől. A harkai táborban megbetegedett, a németek lőtték agyon.

Bernovits Vilma (1901-1944): hitoktató, gimnáziumi tanár, a Világ Igaza

A Dunába lőtték, mert zsidókat mentett a nyilas uralom idején

1937-től dolgozott együtt Salkaházi Sárával a Szociális Testvérek Társaságában. Az üldözötteket mentő tevékenysége kezdetben abból állt, hogy a megkeresztelkedni szándékozókat hittanból felkészítette alapvető ismeretekre. Gondoskodott keresztelő papról és keresztszülőkről is. Rendszeresen bejárt az úgynevezett „csillagos házakba”, és minden előkészítés nélkül keresztelt embereket, élelmiszercsomagokat vitt a rászorulóknak. 1944. decemberének végén egy feljelentés következtében Salkaházi Sárával együtt elhurcolták, majd az általuk mentett üldözöttekkel (köztük gyerekekkel) együtt a Dunába lőtték.

Bethlen István, bethleni, gróf (1874-1946): politikus

Magyarország miniszterelnöke (1921-1931.)

1919 februárjában kezdeményezésére alakult meg a Nemzeti Egyesülés Pártja. A Tanácsköztársaság kikiáltása után Bécsbe emigrált. A Teleki-kormány bukása után, 1921. április 14-én miniszterelnök lett. Létrehozta a Keresztény Kisgazda Földműves és Polgári Pártot (Egységes Párt), amely magva volt a későbbi kormánypártnak. 1922-ben rendeleti úton szűkítette a választói jogot, s a városok kivételével visszaállította a nyílt szavazás rendszerét. 1931. augusztus végén lemondott, de továbbra is jelentős szerepet játszott mint a kormányzó egyik tanácsadója. 1935-ben, Gömbös Gyula miniszterelnökkel (1886–1936) támadt ellentéte miatt kilépett az Egységes Pártból, és ellenzékbe vonult. Az 1939-i választások után Horthy Miklós a felsőház örökös tagjává nevezte ki. 1943–44-ben egyik vezetője az angolszászok felé orientálódó politikai áramlatnak. 1944 őszén a megszálló szovjetek letartóztatták, Moszkvába szállították, ahol egy rabkórházban hunyt el.

Bölöni György (1882–1959): író, újságíró, műfordító

A második világháború után Magyarország hollandiai nagykövete

A budapesti jogi egyetem után Párizsban újságíró, ahol utóbb megismerkedett Ady Endrével, kinek mindvégig barátja maradt. 1906-tól rendszeresen írt a Népszava, majd a Magyar Nemzet számára. Írásaival részt vett az 1918-19-es forradalom előkészítésében. A Károlyi-kormány idején svájci sajtóattasé, majd Bécsben vezette az emigránsok könyvkiadóját. 1923-ban Párizsban telepedett le. Franciaország német megszállása idején a Magyar Függetlenségi Mozgalom egyik vezetője. A második világháború után, 1948 és 1950 között, Magyarország hollandiai nagykövete. 1957-től az Élet és Irodalom főszerkesztője, illetve az Irodalmi Tanács és a Pen Club intéző bizottságának elnöke volt.

Churchill, Winston Leonard Spencer (1874–1965): brit katonatiszt, politikus, író

Nagy-Britannia háborús miniszterelnöke (1940–1945)

Afrikai katonai szolgálata után 1900-tól parlamenti képviselő (1900–1904 és 1925–1964 között konzervatív, 1904–1925 között liberális programmal). Többszörös miniszter (a haditengerészeti és a pénzügyi tárcákat vezette), 1940–1945, majd 1951–1955 között miniszterelnök. Az 1930-as években Németországgal szemben folytatott „megbékítési” politikát kezdettől fogva ellenezte, miniszterelnökként a tengelyhatalmakkal való határozott szembenállást hirdette. Ennek érdekében szövetségre lépett az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval. Nagy-Britannia képviseletében részt vett a szövetségesek casablancai (1943), teheráni (1943), jaltai (1945) és potsdami (1945) konferenciáin. 1944 októberében informálisan megegyezett Sztálinnal a háború utáni Kelet–Közép- és Délkelet-Európában birtokolt angol és szovjet befolyás arányairól („százalékos megállapodás”), ennek azonban később nem volt képes érvényt szerezni. 1946-os zürichi beszédében kiállt az Európai Egyesült Államok létrehozása mellett, ugyanabban az évben elmondott fultoni beszédében pedig elsőként nevezte „vasfüggöny”-nek az Európa keleti és nyugati része között húzódó határvonalat. 1953-ban irodalmi Nobel-díjat kapott történelmi műveiért és az alapvető emberi értékek mellett kiálló szónoki teljesítményéért.

Csécsy Imre (1893–1961): újságíró, író, politikus

A magyar polgári radikalizmus kiemelkedő képviselője

Az első világháború előtt a Huszadik Század és a Nyugat szerzőjeként működött. 1913–14-ben tevékenyen részt vett a Galilei Kör munkájában. A radikálisan függetlenségi politikát megtestesítő Új Magyar Szemle című lap alapítója és főszerkesztője, amelyet – háborúellenes hangvétele miatt – 1914-ben betiltottak. A polgári demokratikus forradalomban az október 25-i diákforradalom szervezőjeként, majd az Országos Radikális Párt tagjaként vett részt. Jászi Oszkár személyi titkáraként a külügyminisztériumban, illetve a külügyi népbiztosságon működött a Tanácsköztársaság bukásáig. Politikai pályafutása mellett folyamatosan publikált különféle újságokban. A Huszadik Század eszme- és gondolatvilágát vitte tovább az 1934-ben alapított Századunk főszerkesztőjeként. A folyóirat betiltását (1939) követően 1943–44-ben Bajcsy-Zsilinszky Endre Szabad Szó című lapjának munkatársa lett. 1944-ben létrehozta az illegális Magyar Radikális Pártot, amelynek 1945 után 1948-ig elnöke volt. 1947-ben képviselővé választották. 1947-től 1949-ig az újrainduló Huszadik Század szerkesztője lett, politikájának lényege a kiépülő kommunista diktatúrával szembeni óvatos fellépés. 1949-ben – kommunista nyomásra – kizárták az általa alapított pártból, majd a Huszadik Század kiadását is lehetetlenné tették, ezért nyugdíjba vonult és a későbbiekben nyelvi lektorként dolgozott.

Csorba János (1897–1986): ügyvéd, politikus

A német megszállást követően Budapest első polgármestere

Középiskolai és egyetemi tanulmányait követően Makón folytatott ügyvédi gyakorlatot. 1931-től tagja a Független Kisgazdapártnak, a párt makói, majd Csanád megyei vezetője. 1941-től parlamenti képviselő, 1944. március 19-től, az ország német megszállását követően részt vett az ellenállási mozgalomban: a Bajcsy-Zsilinszky Endre vezette Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának alelnökeként funkcionált 1944 novembere és 1945 januárja között. 1945. január 19-től 1945. május 16-ig Budapest első polgármestere, majd 1948-ig a Közigazgatási Bíróság elnöke volt. 1951 júniusától 1953 őszéig Dévaványára telepítették ki. 1953-tól ismét gyakorló ügyvéd, majd 1970-ben nyugdíjba vonult. 1956. október 30-tól november 4-ig az újjászervezett Független Kisgazdapárt Intézőbizottságának tagja.

Dallos Imre (1924–2006): katolikus pap

A második világháború során készített naplója kordokumentumként szolgál

Talapatkán, Szentgotthárd közelében született. Az 1944–1945-ös éveket Szombathelyen töltötte a papi szeminárium hallgatójaként, az ekkor írott naplója fontos kordokumentum. 1948 júniusában szentelték pappá. Számos helyen szolgált káplánként, hitoktatóként és plébánosként. 1976 és 1988 között a letenyei kerület esperese, majd vasasszonyfai plébános volt.

Dálnoki Miklós Béla (1890-1948): katonai vezető, politikus

Szovjet kezdeményezésre vállalta az ideiglenes magyar kormány vezetését

A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia elvégzését követően, 1910-ben avatták huszárhadnaggyá. A Tanácsköztársaság idején a magyar Vörös Hadsereg katonája. 1921 és 1925 között a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott. 1933-tól 1936-ig berlini katonai attasé, 1939-ben vezérőrnaggyá léptették elő. 1941-től altábornagy. 1942-től az államfő főhadsegéde, katonai irodájának vezetője. 1944. augusztus 1-től Horthy Miklós kinevezte az Északkeleti-Kárpátokban állomásozó 1. magyar hadsereg parancsnokává. 1944. október 17-én Ökörmező (ma: Mezsgore, Ukrajna) térségében szűkebb törzsével átment a 4. Ukrán Front parancsnokságára. November elején Moszkvában csatlakozott a magyar fegyverszüneti küldöttséghez. Részt vett a kormányalakítási tárgyalásokon. Szovjet kezdeményezésre vállalta az Ideiglenes Nemzeti Kormány vezetését. 1944. december 16-án a Debreceni Nemzeti Bizottság pártonkívüli képviselőként delegálta az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. 1945. november 15-ig az Ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterelnöke. 1947 augusztusában belépett a Pfeiffer Zoltán vezette ellenzéki Magyar Függetlenségi Pártba. 1947. augusztus 31-én országgyűlési képviselővé választották, de mandátumát a választási bíróság megsemmisítette. Egy évvel később a harmadik infarktus végzett vele. Temetésén a kormány nem képviseltette magát.

Danielsson, Carl Ivan (1880–1963): svéd diplomata, a Világ Igaza

Svéd követként szerepe volt a budapesti zsidóság egy részének megmentésében

Jogi egyetemet végzett, majd diplomáciai szolgálatba állt. 1919–1920-ban varsói ügyvivő, majd hazájának követe Madridban, Lisszabonban, majd 1922–1924 között Budapestre is volt akkreditálva. Ez követően Madridban, majd Kairóban volt nagykövet. 1942-ben nevezték ki budapesti svéd követté. 1944-ben segítette munkatársai, Raoul Wallenberg, Lars Berg és Anger, Per Johan Valentin embermentő munkáját. A háborút követően rövidesen nyugalomba vonult. Olaszországi otthonában hunyt el. A Yad Vashem Intézet 1982-ben a Világ Igazává nyilvánította.

Demény (Goldschmidt) Pál (1901–1991): kommunista politikus, ellenálló

1944-ben részt vett az ellenállásban, 1945-től “a párt foglya” lett

Még diákkorában kapcsolatban került a baloldali szocialista mozgalmakkal, 1919-ben belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába. A Tanácsköztársaság idején ifjúmunkás-vezető volt, e tevékenységéért később bebörtönözték, majd internálták. 1924-től az emigráns kommunista pártvezetéstől független csoportot szervezett. Hivatalosan a Szociáldemokrata Pártnak volt tagja, de 1932-ben kommunista nézetei miatt kizárták. Csoportja főleg a csepeli és újpesti munkások körében volt sikeres. 1944-ben részt vettek az ellenállásban, zsidókat, katonaszökevényeket és egyéb üldözötteket bújtattak, illetve láttak el hamis papírokkal. A Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Párt a csoport működését “frakciózás”-nak, azaz a párt egységét bomlasztó tevékenységnek tekintette, ezért Rákosi utasítására a megszerveződő politikai rendőrség vezetője, Péter Gábor 1945. február 13-án letartóztatta Deményt. 1956-ig “a párt foglya” folyamatosan börtönben vagy internálótáborban raboskodott. Szabadulása után igazságügyi fordítóként dolgozott. 1990-ben a Magyar Szocialista Párt listáján indulva országgyűlési képviselő lett.

Dessewffy Gyula, gróf (1909–2000): újságíró, politikus

1945-ben előbb az FKgP budapesti intézőbizottságának a tagja, majd I. kerületi szervezetének az elnöke

Párizsban, Bécsben, Debrecenben és Miskolcon folytatta tanulmányait. 1935 és 1945 között, apja halála után, 300 holdas Szabolcs vármegyei földbirtokán gazdálkodott. A német megszállást követően illegalitásba vonult, részt vett az ellenállási mozgalomban, illetőleg a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága munkájában. 1945-ben előbb az FKgP budapesti intézőbizottsága tagja, majd I. kerületi elnök. 1945 nyarától parlamenti képviselő, októbertől a fővárosi törvényhatósági bizottság tagja. 1947-ben, Nagy Ferenc miniszterelnök emigrációba kényszerítése után elmenekült az országból. Távollétében kizárták a pártból, majd 1949 folyamán megfosztották magyar állampolgárságától is. 1951 és 1954 között a müncheni Szabad Európa Rádió (SZER) Magyar Osztálya vezetőjeként a rendszeres adások elindítója volt. 1954-től a SZER New York-i bizottságában a magyar ügyek előadója lett. 1961-ben felhagyott a politizálással és Brazíliába költözött. 1990-ben kapta vissza magyar állampolgárságát. Brazíliában hunyt el.

Dobi István (1898–1968): kisgazdapárti politikus

1945-öt követően a Független Kisgazdapárt balszárnyának vezéralakja

Harcolt az első világháborúban és a Tanácsköztársaság idején, majd gazdálkodó, alkalmi munkás, végül az almásfüzitői olajfinomító szakmunkása. 1921-től fokozatosan kapcsolódott be a szakszervezeti és a szociáldemokrata mozgalomba. 1936-ban lépett át a Független Kisgazdapártba. 1941-től volt a Magyar Parasztszövetség szervező titkára, 1942-től állt kapcsolatban az illegális kommunistákkal. 1944-ben behívták katonának, 1945. márciustól júniusig hadifogságban volt. 1945-től a Kisgazdapárt balszárnyának vezető alakja (1947-ig a párt alelnöke), bár titokban már a Magyar Kommunista Pártnak is tagja volt. 1945. november 15-én a Tildy-kormány államminiszterévé nevezték ki. 1946. február 23. és november 20. között földművelésügyi miniszter, 1946 novemberétől államminiszter, majd ismét a földművelési minisztériumot vezette. 1947 májusában az FKgP elnökévé választották. 1948. december 10-től 1952. augusztus 14-ig miniszterelnök. Elfogadta a kiépülő kommunista diktatúrát, sőt tevékenyen részt vett saját pártja elsorvasztásában. 1952. augusztus 14-től 1967-ig az Elnöki Tanács elnöke volt. 1956 novemberében ő nevezte ki hivatalosan a Kádár János vezette kormányt. 1959-ben beválasztották a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságába.

Donáth Ferenc (1913–1986): újságíró, politikus

1945-ben fontos szerepe volt a földreform kidolgozásában és végrehajtásában

Jogi egyetemet végzett 1935-ben. Rajk László javaslatára már 1934-ben az illegális kommunista párt tagja lett, de 1939-ben részt vett a Nemzeti Parasztpárt megalapításában is. A kommunisták és a népi írók között egyfajta közvetítői funkciót látott el. 1940-ben munkaszolgálatra hívták be, 1942-től illegalitásban élt. A Békepárt néven működő kommunista párt Központi Bizottságának 1943-tól tagja, 1944-ben részt vett az ellenállási mozgalomban, a párt és a katonai ellenállás közötti összekötőként. 1945 áprilisától az Országos Földbirtokrendezési Tanács elnökhelyetteseként fontos szerepe volt a földreform végrehajtásában. 1945–1951 között parlamenti képviselő. 1945–1948-ban a Magyar Kommunista Párt központjában a Falusi Osztály vezetője, majd 1951-ig a Magyar Dolgozók Pártja főtitkársági irodája élén állt. 1951 februárjában koholt vádakkal letartóztatták, koncepciós perben elítélték, 1954-ben szabadult. Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején Nagy Imre közeli munkatársa volt, ezért 1958-ban 12 évi börtönbüntetésre ítélték. 1960-ban amnesztiával szabadult. Az 1970-es évektől az ellenzéki mozgalom egyik vezetője volt.

Dr. h.c. Túróczy Zoltán (1893–1971): evangélikus püspök

A Népbíróság koholt vádak alapján 1945-ben tíz év börtönbüntetésre ítélte

Elemi iskoláit Ózdon, a gimnáziumot Rozsnyón, teológiai tanulmányait pedig Pozsonyban végezte. 1915 októberében szentelték lelkésszé, és lelkipásztori szolgálatra Komáromba, majd Ózdra rendelték. Az első világháborúban katonai betegápolóként tevékenykedett. Paróchus lelkészként 1917-23 között Arnóton, 1923-27 között Ózdon, 1927-39 között Győrben szolgált. 1939-ben Nyíregyházán, a Tiszai Egyházkerületben püspökké választották. Az országosan ismert főpásztort több politikai jellegű nyilatkozatára  való hivatkozással  az állami hatóságok 1945 májusában  letartóztatták, a Népbíróság háborús bűntett címén tíz évi börtönbüntetésre ítélte. 1946 márciusáig tartották fogva, ekkor több politikus közbenjárására kiszabadult, majd 1948-ban pertörlésben részesült.

Eichmann, Adolf (1906-1992): SS-főtiszt

A magyarországi zsidó deportálások megszervezője

1939–1945-ben a Birodalmi Biztonsági Főhivatal Zsidóügyi Osztályának vezetője. Ilyen tisztségében a németek által megszállt országokban – így Magyarországon is – a helyi zsidóság deportálásának megszervezője. Magyarországon a vidéki zsidóság tömeges deportálását 1944. május 15-én indították el, majd miután Horthy Miklós felfüggesztette a deportálásokat, Eichmann visszatért Németországba. A nyilas puccs után Eichmann újra Magyarországra jött, és követelésére halálmeneteket indítottak a nyugati határ felé. 1960-ig Argentínában bujkált, ahol az izraeli titkosszolgálat elfogta. A mai napig az egyetlen, akin a halálos ítéletet Izraelben végrehajtották.

Endre László (1895–1946): tisztviselő, politikus

1944 áprilisától szeptemberéig a Sztójay Döme által vezetett kormány belügyi államtitkára, a deportálások egyik fő szervezője

Az első világháborúban tartalékos tisztként szolgált. 1918-ban Pest vármegye közigazgatási gyakornoka, s Temesrékas szolgabírája volt. 1919 és 1923 között a gödöllői járás szolgabírája, 1923-tól főszolgabírája, majd 1938-tól Pest vármegye alispánja lett. 1937-ben Szálasi Ferenccel megalapította a Magyar Nemzetiszocialista Pártot. Alispáni minőségében ő volt az első olyan szélsőjobboldali politikus, aki vezető közigazgatási funkciót töltött be: több alkalommal is fellépett a zsidósággal szemben. 1944 tavaszától a Sztójay Döme által vezetett kormány belügyi államtitkára volt. A zsidók elleni deportálások egyik fő szervezője lett Baky Lászlóval és Jaross Andorral együtt. Október végétől a hadműveleti területek kormánybiztosaként funkcionált. 1945 májusában a szövetségesek fogságába került, akik, október folyamán átadták a magyar hatóságoknak. A budapesti népbíróság 1946-ban háborús bűnei miatt halálra ítélte, kivégezték.

 

Erdei Ferenc (1910-1971): író, szociológus, politikus

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyminisztere (1944–1945)

Népi író, a Nemzeti Parasztpárt megalakításának egyik kezdeményezője, majd 1939-ben alapító tagja. 1944. október-novemberben Szegeden bekapcsolódott a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front szervezésébe. 1944 decemberében Makó jelöltjeként az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselője, majd a december 20-án megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyminisztere lett. 1945-ben a Nemzeti Parasztpárt alelnökévé választották, majd 1947 májusában a párt főtitkára lett. 1949 júniusától 1956-ig különféle kormányzati hivatalokat töltött be (1949–1953: földművelésügyi miniszter; 1953–1954: igazságügy-miniszter; 1954–1955: földművelésügyi miniszter). A forradalom alatt a kormányon belül létesült szűkebb kabinet tagja, miniszterelnök-helyettes. November 2-án a szovjet hadsereg kivonásának részleteiről tárgyaló magyar delegáció vezetőjévé nevezték ki. November 3-án a szovjet titkosszolgálat letartóztatta, de néhány hét múlva szabadon bocsátották. 1957-től azután újra bekapcsolódott a politikai életbe: a Magyar Tudományos Akadémia, illetve a Hazafias Népfront főtitkára lett.

Erdei Viktor (Epstein Győző, 1879-1945): festő, szobrász, grafikus

1944-ben a budapesti gettóba zárták

A kereskedelmi akadémia elvégzése után 1899 nyarán Hollósy Simon  nagybányai szabadiskolájában dolgozott. Ezt követően Székely Bertalan, majd a nagybányai telepen Ferenczy Károly mellett folytatta tanulmányait. Majd külföldön képezte tovább magát: 1908–09-ben Münchenben, 1912-ben Párizsban. 1907-től szerepelt kiállításokon. Budapesten, Nagyváradon, majd Szegeden rendezett gyűjteményes kiállítást. Az 1919-es évet követően Bécsbe emigrált, majd 1924-ben Nagyszőllősre került, és több éven keresztül Ungvár és Munkács környékén élve az ottani zsidóság életét és hagyományait tanulmányozta. Az 1930-as évek közepétől visszatért Budapestre. A második világháború idején, 1944-ben a budapesti gettóba zárták. 1945. március 9-én, a felszabadulást követően halt meg.

Esterházy János gróf (1901–1957): szlovákiai magyar politikus

A szlovák parlament egyetlen magyar képviselője 1938 és 1944 között

Budapesten kereskedelmi akadémiát végzett, majd csehszlovákiai birtokain gazdálkodott. 1932-től a magyar kisebbség egyik politikai szervezetének, az Országos Keresztény Szocialista Pártnak (1936-tól Magyar Párt) volt elnöke. 1935-től képviselő lett a prágai nemzetgyűlésben. A Felvidék 1938-as visszacsatolását követően Szlovákiában maradt, sorsközösséget vállalva az anyaországhoz vissza nem tért magyarsággal. 1942-ben egyedüli szlovákiai parlamenti képviselőként nem szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló törvényt. Háborúellenes nézetei miatt a Gestapo elől bujkálnia kellett, a nyilasok 1944 decemberében letartóztatták, de hamarosan elengedték. 1945 tavaszán az új csehszlovák hatóságoktól a magyarság védelmét kérte, és tiltakozott a kassai kormányprogram magyarellenes pontjai ellen. Ezután Moszkvába vitték és koholt vádak alapján 10 év munkatáborra ítélték. 1949-ben már súlyos tüdőbetegen a szovjetek kiszolgáltatták a csehszlovák szerveknek, ugyanis Pozsonyban távollétében kötél általi halálra ítélték 1947-ben. A halálos ítéletet később életfogytig tartó börtönbüntetésre enyhítették. Mírov börtönkórházában hunyt el.

Faragho (Faragó) Gábor (1890–1953): katonai vezető, politikus

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány közellátásügyi minisztere volt 1944. december 22-e és 1945. július 21-e között

1907 és 1910 között a Ludovika Akadémián tanult, majd 1910-ben hadnaggyá avatták. Mindeközben a budapesti tudományegyetem állam- és jogtudományi karán is tanult. Az első világháborúban frontszolgálatot teljesített, a háború végére századosi rangot ért el. A két világháború között különböző tüzéregységeknél töltött be tiszti beosztásokat. 1940 júliusa és 1941 júniusa között tábornoki rendfokozattal katonai attasé volt Moszkvában. Hazatérését követően, 1942. november közepétől a csendőrség felügyelője lett. 1943. február 1-jén előléptették altábornaggyá. Horthy Miklós megbízásával a Moszkvába küldött fegyverszüneti delegáció vezetője lett vezérezredesi rangban, majd 1944. október 11-én aláírta az előzetes fegyverszüneti feltételeket. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány közellátásügyi minisztere volt 1944. december 22-e és 1945. július 21-e között. Ezt követően nyugdíjba vonult,  majd maga mögött hagyva politikai életét, Kecskemét melletti birtokán gazdálkodott haláláig. 1951 nyarán megvonták nyugdíját és ki akarták telepíteni, de Georgij Makszimovics Puskin volt budapesti szovjet követ közbenjárására lakóhelyén maradhatott.

Farkas Ferenc (1903–1966): pénzügyi szakember, politikus

Az 1945-öt követő években a Nemzeti Parasztpárt első számú gazdaságpolitikusa

Közgazdaságtant és művészettörténetet hallgatott, de diplomát nem szerzett. 1925 és 1938 között magántisztviselőként dolgozott, és a népi írókkal került kapcsolatba. 1938–1944 között a Szabad Szó szerkesztője volt. A Nemzeti Parasztpárt alapító tagja volt 1939-ben. A nyilas hatalomátvétel után bujkálni kényszerült. A háború után a Parasztpárt újjászervezőinek egyike, a párt első számú gazdasági szakértője, 1945–1949 között a parlament NPP-frakciójának is tagja volt. Az Országos Földhitelintézet (1945–1947), majd az Országos Szövetkezeti Hitelintézet elnöki hivatalát töltötte be (1947–1949). Kovács Imre híveként a Magyar Kommunista Párttól független, önálló arculatú baloldali parasztpárttá akarta tenni az NPP-t, ezért 1948-tól kiszorult a politikai életből. Az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt a Petőfi Párt néven újjáalakuló NPP főtitkára volt, majd államminiszter Nagy Imre kormányában. A forradalom leverése után visszavonult a politikától.

Farkas Mihály (Lőwy Herman, 1904–1965): kommunista politikus

A Magyar Kommunista Párt (MKP) legfelsőbb vezetésének a tagja

A kassai polgári iskola elvégzése után nyomdásztanonc lett, majd nyomdai gépmesterként kereste kenyerét. 1921-től Csehszlovákia Kommunista Pártjának (CSKP) tagja lett. Rákosi Mátyás kérésére igazolt át a Kommunisták Magyarországi Pártjába. A második világháború idején a moszkvai Kossuth Rádió munkatársa volt. 1944. november 5-én érkezett Szegedre, ahol tagja lett a Magyar Kommunista Párt Központi Vezetőségének. Ő felügyelte a hadsereget és a rendőrséget. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja lett. 1948. szeptember 9-től 1953-ig honvédelmi miniszterként működött. 1953. június-július folyamán minden pozíciójából elmozdították, azonban hamar visszakerült a Politikai Bizottságba, illetve a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége (MDP KV) Agitációs és propagandaosztály élére. Az MDP KV 1955. áprilisi ülésén kizárta a Titkárságból, valamint a Politikai Bizottságból, és szeptember folyamán egy időre a Szovjetunióba küldték a Vorosilov Vezérkari Akadémiára. 1956 márciusában az MDP KV vizsgálatot indított ellene, majd júliusban kizárták a pártból, és honvéddé fokozták le. Augusztus folyamán parlamenti mandátumától is megfosztották. 1956. október 13-ától letartóztatásban volt, majd novemberben a szovjetek felajánlották, hogy hagyja el Magyarországot, ő azonban ezt elutasította. 1957 márciusában hat évre ítélték, majd áprilisban 16 évi börtönbüntetéssel sújtották. 1960. április 5-én egyéni kegyelemmel szabadult, idegen nyelvű lektorként dolgozott tovább.

Fettich Nándor (1900–1971): régész, ötvös

1944-ben a Magyar Nemzeti Múzeum megbízott főigazgató-helyettese

A Pázmány Péter Tudományegyetem történelem-latin szakán szerzett előbb tanári, majd bölcsészdoktori oklevelet. Kutatási területe a népvándorlás és a honfoglalás kora volt, ezenkívül a régi fémmmegmunkálási technikák témakörében kutatott. 1923-tól a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársaként dolgozott, 1929-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemen magántanári képesítést szerzett. Tudományos munkája elismeréseképpen a Magyar Tudományos Akadémia levelezőtagjává választották 1938-ban. A Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatóhelyettese 1944 júliusa és 1945 áprilisa között. A múzeum igazolóbizottsága németbarátsága miatt nyugdíjaztatta, de a határozatot később visszavonták, 1949-ben azonban végleges nyugállományba kényszerítették. Ezután fizikai munkásként dolgozott, de ez sem akadályozta abban, hogy folytassa tudományos munkásságát. A Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Kutatócsoportjának technikusaként 1959-től hosszabb feltáró munkát végzett Pilismaróton, amelynek eredményeképp megírta az ottani késő avar kori temető monográfiáját. 1963-tól a Veszprémi Múzeum és a MTA Régészettudományi Intézetének munkatársa volt.

Földes László (1914-2000): kommunista politikus, ellenálló

1944-ben Újpesten partizáncsoportot szervezett, részt vett a németellenes harcokban

Kiskunhalason született. Asztalosnak tanult, a szakszervezeti mozgalom révén került kapcsolatba a kommunista párttal, amelynek 1937-ben lett tagja. 1944-ben Újpesten fegyveres partizáncsoportot szervezett, részt vett a németellenes harcokban. 1945-től a Magyar Kommunista Párt (MKP) újpesti pártbizottságának titkára, 1946-tól a budapesti pártbizottság osztályvezetője. 1956-tól külkereskedelmi miniszterhelyettes. 1956. október 27-28-án egyik kidolgozója volt egy katonai diktatúra bevezetését és Nagy Imre félreállítását célzó, végül meg nem valósult honvédelmi minisztériumi tervezetnek. 1956 novemberétől 1957 februárjáig részt vett a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Szervező Bizottságának munkájában. 1957. február 12-től december 3-ig az MSZMP Központi Bizottságának káderosztályát vezette. 1956 novemberétől 1970-ig az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának, majd Központi Bizottságának tagja volt. 1958-tól belügyminiszter-helyettes, 1958 és 1967 között országgyűlési képviselő. 1967-től 1972-ig mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszterhelyettes.

Friedbauer Béla (1896–1945): festő, szobrász

A második világháború idején munkaszolgálatosként halt meg

Sopronban kezdte tanulmányait, de a második polgárinál tovább nem jutott. Az első világháborúban frontszolgálatot teljesített. Kernstok Károly budapesti képzőművészeti szabadiskolájában tanult szobrász szakon Vedres Márk vezetésével. Budapestről 1920-ban emigrált, s előbb Rómában és Bolognában, majd Bécsben, Berlinben majd Párizsban, s végül ismét Berlinben élt. Itt tagja lett a Forradalmi Képzőművészek Szövetségének. Hitler hatalomra jutását követően hazaköltözött és Pápán telepedett le. Az 1940-es években rendszeresen láthatóak voltak művei az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) kiállításain. A második világháború idején, 1944-ben munkaszolgálatosként Nagytéténybe került, majd gyalogmenetben Sopronba vitték. Itt halt meg 1945. február 28-án. 

Futó Dezső (1916–1994): újságíró, kisgazdapárti politikus

1945-ben újságíróként és képviselőként nyíltan tiltakozott a szovjetek és a kommunisták atrocitásai ellen

Félbehagyott gimnáziumi tanulmányait követően kereskedősegédként dolgozott. Az 1930-as években került kapcsolatba a népi írókkal. 1943–1944-ben a Kis Újság munkatársa, majd a német megszállás után illegalitásba vonult, és részt vett az ellenállásban. 1944-től a Független Kisgazdapárt delegáltjaként lett tagja az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek. 1945 áprilisában érkezett Budapestre, ahol a Kis Újságban megjelent cikkeivel, a kommunista politikai rendőrség atrocitásai elleni tiltakozásaival, majd 1945. novemberét követően képviselőként elmondott beszédeiben élénk szerepet játszott a közéletben. A Magyar Kommunista Párt nyomására 1947-ben kilépett pártjából és lemondott parlamenti mandátumáról. 1952-ben koholt vádak alapján letartóztatták, tíz évre ítélték, 1956-ban szabadult. 1956. november 4-ig ismételten a Kis Újság felelős szerkesztője. A forradalom leverése után a vendéglátóiparban dolgozott. 1988-ban közreműködött az FKGP újjászervezésében, de 1990-ben ismét kilépett a pártból.

Gábor József (1893–1964): kommunista politikus

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány kereskedelem- és közlekedésügyi minisztere

1910-ben lépett be a Magyarországi Szociáldemokraták Pártjába. Az első világháborúban orosz hadifogságba esett. 1918-tól tagja az Oroszországi Kommunista Pártnak. A párt hároméves diplomataképző iskolája után 1924-ben kezdett el dolgozni a Szovjetunió pekingi külképviseletén. 1944 decemberében tért haza Magyarországra. December 22-től az Ideiglenes Nemzeti Kormány kereskedelem- és közlekedésügyi minisztere. Erről a posztról a kommunista pártvezetés szerinti passzivitása miatt 1945. május 9-én leváltották. 1947-ig volt nemzetgyűlési, majd országgyűlési képviselő. 1950-ben külügyi szolgálatba lépett, követként teljesített szolgálatot Ankarában (1950. augusztus–1954. november), Szófiában (1954.  november–1956. augusztus), majd Prágában (1956. augusztus–1959. március).

Gascoigne, Sir Alvary Frederick (1893–1970): brit diplomata

1945 és 1946 között a magyarországi brit politikai misszió vezetője

Etonban végezte tanulmányait és szolgált az első világháborúban. 1919-ben került a brit külügyminisztérium, a Foreign Office állományába. Kétszer is jelentős pozíciót töltött be Magyarországon: először 1936 és 1938 között ideiglenes ügyvivőként, majd 1945 és 1946 között, mikor a brit politikai misszió vezetője volt Debrecenben majd pedig Budapesten. Kapcsolatot tartott és rendszeresen találkozott a magyarországi pártok vezetőivel, egyházi és közjogi méltóságaival. Ennek megfelelően többször is megbeszélést tartott Zsedényi Bélával, Dálnoki Miklós Bélával, Gyöngyösi Jánossal, gróf Teleki Gézával, valamint Grősz Józseffel. Tevékenységében és megszólalásaiban igyekezett elhatárolódni a magyar belpolitikai élettől, annak ellenére, hogy próbálta minél több információval ellátni a brit külügyi vezetést. 1946 és 1951 között Japánban töltött be képviseleti posztot. 1953-as nyugdíjazását megelőzően szerezte meg karrierjének legfontosabb pozícióját: 1951-ben, életének 58. évében, Nagy-Britannia moszkvai nagykövete lett.

 

Gerő (Singer) Ernő (1898-1980): kommunista politikus

A kommunista párt második embere és vezető gazdaságpolitikusa 1945 után

Zsidó kispolgári családból származott, orvosi tanulmányait félbehagyta. A nemzetközi kommunista mozgalom tagjaként 1936–1939-ben Spanyolországban a köztársaságiak oldalán harcolt, szerepe volt sokaknak a szovjet titkosszolgálat kezére juttatásában. A II. világháború alatt Moszkvában a Kommunista Internacionálé apparátusában dolgozott. Hazatérése után kereskedelem- és közlekedésügyi (1945), közlekedésügyi (1945–1949), pénzügy- (1948–1949), állam- (1949–1952), illetve belügyminiszter (1953–1954) és miniszterelnök-helyettes (1952–1956), 1949–1952-ben a Népgazdasági Tanács elnöke volt. 1949–1953-ban Rákosi Mátyással és Farkas Mihállyal tagja volt annak a háromtagú informális csúcsbizottságnak („trojka”), amely teljhatalommal irányította az országot. Rákosi Mátyás leváltása után, 1956. július 18-ától 1956. október 25-éig a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének első titkára volt. 1956. október 23-án rádióbeszédében durván támadta a forradalmat, az ez utáni szovjet csapatok behívásáért felelősség terheli. 1956. október 25-én leváltották minden tisztségéről, és a Szovjetunióba menekült. Visszatérése után (1960), a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának augusztusi ülésén felelőssé tették az 1948–1956 között elkövetett törvénytelenségekért, a politikai torzulásokért, ami miatt kizárták a pártból. Nyugdíjas éveiben fordítói munkát végzett teljes visszavonultságban.

Grősz József (1887–1961): katolikus főpap, kalocsai érsek

A szovjet csapatok Kalocsára való bevonulása után is székhelyén maradt, és segítette a város lakosságát

1911. július 14-én szentelték pappá, majd a győri püspökségre rendelték be, ahol előbb püspöki levéltáros, majd püspöki szertartó, szentszéki jegyző, püspöki titkár, szentszéki bíró, végül püspöki irodaigazgató lett. 1928. december 7-én XI. Piusz pápa orthosiai címzetes püspökké és győri segédpüspökké nevezte ki. Serédi Jusztinián, hercegprímás 1929. február 24-én püspökké szentelte. 1936-tól a szombathelyi egyházmegye apostoli kormányzója, 1939-től megyéspüspöke lett. A kalocsai egyházmegye élére 1943. május 7-én nevezték ki, de továbbra is ellátta a szombathelyi egyházmegye irányítását egészen 1944. március 25-ig. Három ízben volt a magyar katolikus püspöki kar elnöke, először Serédi Jusztinián halálától Mindszenty József kinevezéséig (1945. március 29–1945. október 7.), majd Mindszenty letartóztatása után saját letartóztatásáig (1948. december 26–1951. május 18.), végül szabadulásától haláláig (1956. május 12–1961. október 3.). A nevéhez fűződik a magyar állam és a katolikus egyház közötti “megegyezés” aláírása 1950 augusztusában. A magyar katolikus egyház vezetőjeként 1951-ben letartóztatták és koncepciós perben 15 évnyi börtönbüntetésre ítélték. Az egri érsek halála után az Elnöki Tanács kegyelemben részesítette, és elengedte további büntetését. Kiszabadulása után újra elfoglalhatta érseki székét. A püspöki kar és az 1957-ben létrehozott Opus Pacis elnökeként működött haláláig.

Gyöngyösi János (1893-1951): kisgazdapárti politikus.

Külügyminiszter (1944-1947.)

1929-ben belépett a Független Kisgazdapártba, 1939-től tagja a párt Központi Végrehajtó Bizottságának. 1944. októberben tagja az Ideiglenes Nemzetgyűlés Előkészítő Bizottságának. Az Ideiglenes Kormány, majd a Tildy- és a Nagy Ferenc-kormány külügyminisztere 1944-1947 között. 1945. január 20-án Moszkvában mint a Magyar Fegyverszüneti Bizottság vezetője aláírta a fegyverszüneti szerződést. Az 1946. évi párizsi békekonferencián a magyar delegáció vezetője. 1947. február 10-én a békedelegáció elnökeként aláírta a párizsi békeszerződést. 1947-től haláláig a Pénzintézeti Központ elnöke.

Harriman, William Averell (1891-1986): amerikai diplomata

A SZEB keretein belül jóvátételi albizottság alakítását javasolta

1943-1946 között az USA nagykövete a Szovjetunióban, majd rövid ideig Nagy-Britanniában. 1944. december 27-én a Magyarországgal kötendő fegyverszünet módosított tervezetének tárgyalásakor többek között javasolta, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) keretein belül alakítsanak majd jóvátételi albizottságot. 1947-1948 között kereskedelmi miniszter, 1948-1950 között pedig az USA különmegbízottjaként felügyelte a Marshall-terv végrehajtását. 1961-1963 között John F. Kennedy elnök távol-keleti ügyekért felelős külügyminiszter-helyettese, 1969-ben nyugdíjba ment.

Himler Márton (1888–1961): magyar származású amerikai újságíró, katonatiszt

1945-ben összegyűjtötte a Németországba menekült magyar háborús bűnösöket

Pásztón született, egy baloldali lapnál kezdett újságíróként dolgozni. 1907-ben vándorolt ki az Egyesült Államokba. 1918-ban Himlerville néven bányásztelepet alapított Kentuckyban, ahol elsősorban magyar bányászokat foglalkoztatott. E vállalkozását egyfajta mintagazdaságnak szánta, ahol szociális elképzeléseit akarta megvalósítani. A telep 1928-ban csődbe ment, majd a gazdasági válság következtében szétszóródtak a munkások. Himler ezt követően az FBI-nál, majd a formálódó amerikai külföldi hírszerzésnél, az Office of Strategic Services-nél (OSS) dolgozott. 1945-ben hírszerzőként ő gyűjtötte össze Németország területén a magyar háborús bűnösöket (pl. Szálasi Ferenc, Basch FerencBeregfy Károly), és az ő feladata volt a magyar hatóságoknak való átadásuk is. 1945 után újságíróként és lapkiadóként dolgozott az Egyesült Államokban.

Himmler, Heinrich (1900–1945): német nemzetiszocialista politikus, rendőri vezető

Az SS “birodalmi vezetőjeként” felelős a náci terrorért és a zsidóüldözésekért

1917-ben önként jelentkezett katonának, majd félkatonai “szabadcsapatokban” szolgált. 1922-ben lépett be a Nemzetiszocialista Német Munkáspártba (NSDAP). 1929-ben lett a párt belső biztonsági szervezetének, az SS-nek (“védőosztag”) “birodalmi vezetője”. Az 1933-as náci hatalomátvétel után az SS-t, amely addig a náci párt vezetőinek biztonságáért volt felelős, állammá tette az államban. 1933-tól a bajor, 1934-től a porosz titkosrendőrség parancsnoka lett. 1936–1943 között a német belügyminisztérium államtitkára, a rendőrség főnöke volt. Vezető szerepet játszott a Németországban, majd a megszállt területeken bevezetett terrorban, a zsidók és a politikai okokból üldözöttek elnyomásában. 1943-tól birodalmi belügyminiszter volt. 1945 áprilisában saját kezdeményezésére béketárgyalásokat kezdeményezett a szövetségesekkel, ezért Hitler minden tisztségétől megfosztotta, és kizáratta a pártból. 1945 májusában brit hadifogságba került. Mielőtt bíróság elé állíthatták volna, öngyilkos lett.

Hirsch Zoltán (“Zoli bohóc”, 1885–1944?): artista

A budapesti cirkuszvilág nagy mulattatója, a holokauszt áldozata

Dombóváron született, majd családjával Pécsre költözött. Bádogos mesterséget tanult, de a cirkusz vonzása erősebb volt. Pályáját Max Schumann cirkuszánál, Amszterdamban kezdte, később a „6 Senez” nevű artistacsoporthoz szerződött. Beutazta az egész világot, minden évben volt külföldi szerződése. Legtöbbször a londoni Olympia Cirkuszban lépett fel, amelynek tagja volt. Budapesten 1914-től szerepelt. Mindvégig megmaradt a Városliget színpadai mellett. A pesti Beketow Cirkusz legkedveltebb mulattatója volt. Nem volt író, de megírta önéletrajzát Kis ember nagy élete címen. (Mindössze 110 cm magas volt.) Elhurcolták, az auschwitzi koncentrációs táborban halt meg.

Horthy Miklós (1868-1957): katonai vezető, politikus

Magyarország kormányzója (1920–1944)

Ferenc József császár és király (1830–1916) szárnysegédje (1909–1914), az I. világháború kitörésekor csatahajó-parancsnok, 1918-ban az osztrák-magyar flotta főparancsnoka. 1919 júliusában Szegeden Károlyi Gyula kormányában elvállalta a hadügyminiszteri tárcát, majd a nemzeti hadsereg fővezére lett. A nemzetgyűlés 1920. március 1-jén megválasztotta kormányzónak, a királysági államforma meghagyása mellett. Jogkörét az országgyűlés 1933-ban és 1937-ben kiterjesztette. Belpolitikájában határozottan fellépett a kommunisták ellen, hatalmát a nagybirtokosokra és a nagyvállalkozókra építette. Vezetése alatt Magyarország fokozatosan a náci Németország szövetségese lett. A II. világháború menetében való fordulat (1943 eleje) után a háborúból való kilépést fontolgatta, ennek érdekében támogatásával Kállay Miklós miniszterelnök kapcsolatot keresett a nyugati szövetségesekkel. A kiugrási előkészületekkel tisztában levő németek 1944. március 19-én megszállták Magyarországot, Horthy azonban hivatalban maradt. A megszállás után megkezdődött a magyarországi zsidóság deportálása, amelyet Horthy júliusban a szövetségesek sikeres normandiai partraszállása után leállított. A teljes vidéki zsidóságot eddigre már kiszállították az országból. 1944. október 15-én kísérletet tett a háborúból való kilépésre, ez viszont a rossz szervezés és a németek ellenakciója miatt meghiúsult. Másnap Horthy átadta a hatalmat a Nyilaskeresztes Párt vezetőjének, Szálasi Ferencnek. A háború befejezése után egy ideig Németországban amerikai fogságban volt. A nürnbergi perben tanúként hallgatták ki. Ezután a portugáliai Estorilban élt haláláig. Hamvait hazahozták és 1992-ben Kenderesen temették el.

Jahn Ferenc (1902 – 1945): orvos, publicista

A kispesti munkások orvosa

1928-ban szerzett orvosi diplomát, a munkások gyógyításának szentelte életét. Bekapcsolódott a szociáldemokrata párt (MSZDP) munkájába, majd az illegális kommunista párt (KMP) tagja lett. 1929-ben többedmagával létrehozta az MSZDP keretében működő Szocialista Orvosszervezetet. 1931-ben beválasztották a nemzetközi Szocialista Orvosinternacionálé vezetőségébe. Széles körű munkás-szociográfiai tevékenységének eredményeiből megrendezte a kispesti Szociográfiai Kiállítást, amelyet a belügyminiszter tartalma és nagy látogatottsága miatt betiltott. Először 1940-ben tartóztatták le, majd 1942-ben kilenchavi börtönre ítélték. Megfosztották orvosi hivatása gyakorlásának jogától. Bár rendőri felügyelet alá helyezték, folytatta illegális tevékenységét. A jugoszláv partizánokat segítő Petőfi-brigád részére szervezett gyógyszer- és fegyverszállítás miatt 1944 áprilisában elfogták, fél évig Csillaghegyen, majd a Margit körúti fogházban tartották fogva, ahonnan Németországba hurcolták. Dachauban halt meg 1945. március 8-án.

Kádár (Csermanek) János (1912-1989): kommunista politikus.

A párt és az ország első embere 1956–1988 között

Fiumében született, 1918-tól élt Budapesten. Írógép-műszerésznek tanult, de szakmájában sohasem dolgozott. 1930-tól a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) és a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetségének (KIMSZ) tagja. 1942. májustól a KMP Központi Bizottságának szervezési ügyekkel megbízott tagja, decembertől a Központi Bizottság Titkárságának tagja. 1943. februártól a KMP vezető titkára, 1943. júniustól a feloszlatott KMP utódjaként létrejött Békepárt vezetője. A szovjet megszállás után a főváros helyettes rendőrfőkapitánya lett 1945. áprilisig. 1945. januárban a Magyar Kommunista Párt (MKP) vezető titkári tisztségéről leváltották, 1945. áprilistól az MKP Központi Vezetősége titkárságának tagja, 1945–1947-ben Kiss Károllyal együtt a pártközpont káderosztályának vezetője. 1945. májustól a Politikai Bizottság tagja és az MKP Nagybudapesti Bizottságának titkára, 1946–1948-ban az MKP Központi Vezetőségének főtitkárhelyettese. 1948. augusztus 5-étől 1950. június 23-ig belügyminiszter. 1949-ben részt vett a Rajk-per előkészítésében. 1950. májustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Párt- és Tömegszervezetek Osztályának vezetője. 1951. áprilisban letartóztatták, májusban minden tisztségétől és testületi tagságától megfosztották. 1952. decemberben a Legfelsőbb Bíróság koholt vádak alapján életfogytiglani fegyházra ítélte. 1954. júliusban szabadon bocsátották. 1954. októbertől az MDP budapesti XIII. kerületi Bizottságának, 1955. szeptembertől Pest Megyei Bizottságának első titkára. 1956. júliusban az MDP Politikai Bizottságának és Központi Vezetősége Titkárságának tagja lett. 1956. október 25-én az MDP Központi Vezetőségének első titkárává választották, október 28-án a Központi Vezetőség Elnökségének elnöke lett. 1956. október 30-ától november 4-ig (november 1-jétől csak névlegesen) a Nagy Imre-kormány államminisztere, látszólag azonosult a forradalommal. 1956. október 30-ától az ekkor létrehozott Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Intéző Bizottságának tagja. 1956. november 1-jén Münnich Ferenccel együtt Szovjetunióba távozott. 1956. november 4-én a Hruscsovval történt ungvári találkozó után Szolnokra érkezett, ahol vezetésével alakult meg az úgynevezett Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, melynek elnöke volt 1958-ig. Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának elnöke lett a forradalom leverésétől kezdve. 1957. júniustól az MSZMP Politikai Bizottságának tagja és a Központi Bizottság első titkára. 1958-1961 között államminiszter. 1958-ban, többszöri ígérete ellenére kivégeztette Nagy Imrét, mellyel nemzetközi felháborodást váltott ki, és személyét hosszú időre nemzetközileg kiközösítetté tette. 1961-1965 között ismét kormányfő. 1964-től a Hazafias Népfront Országos Tanácsának, 1965-től az Elnöki Tanács tagja. Az 1970-es évtized közepétől politikája és személye nemzetközileg egyre nagyobb elismerést kapott. 1985. márciusban az MSZMP XIII. kongresszusán a Központi Bizottság főtitkárává választották. A Szovjetunióban a Gorbacsov hatalomra kerülése után bekövetkezett változásokra már nem volt képes alkotó módon reagálni, ugyanakkor nem akart tudomást venni a rohamosan romló magyarországi gazdasági-társadalmi helyzetről sem. 1988. májusban az MSZMP országos pártértekezletén kihagyták a Politikai Bizottságból és nem választották meg a párt főtitkárának, ehelyett a hatalommal nem járó pártelnöki tisztséget kapta meg. 1989. májusban pártelnöki tisztségéből és központi bizottsági tagságából is felmentették. 1989. július 6-án halt meg, éppen azon a napon, amikor Nagy Imrét és társait a Legfelsőbb Bíróság felmentette az ellenük emelt vádak alól és rehabilitálta őket.

Komoly (Kohn) Ottó (1892-1945): cionista politikus

1944-ben részt vett a „Kasztner-vonat” utaslistájának összeállításában.

1940-ben a Magyar Cionista Szövetség elnökhelyettesévé, a következő évben pedig elnökévé választották. 1943 elején az akkor alakult budapesti Segélyező és Mentőbizottság elnöke lett. Ebben a minőségében fontos szerepet játszott a náci üldözés elől Magyarországra menekült cseh, szlovák és lengyel zsidók menekítésében. Magyarország német megszállása után részt vett a semleges Svájcba indítandó, a holokauszt elől menekülő úgynevezett „Kasztner-vonat" utaslistájának összeállításában. A nyilas korszak idején előfordult, hogy vezetésével egyszerre 35 épületre, több mint 5000 zsidó származású gyermekre és 550 alkalmazottra vigyáztak. Felügyeletével nagy mennyiségben állítottak ki Vöröskereszt-igazolványokat és védleveleket, melyek részleges mentességet biztosítottak a budapesti zsidó lakosok munkára vezénylésével, deportálásával szemben. 1945. január 1-jén három nyilas a Városház utcai nyilas házba hurcolta és többé senki nem látta őt élve.

Kondor György (1921–1945): festőművész

Kommunista érzelmű művész, a holokauszt áldozata lett

14 éves korától kezdve gyári munkás volt, emellett képezte magát festőművésszé. Derkovits Gyula és Dési Huber István hatására került a szocialista képzőművészek társaságába, 1936-tól szerepelt kiállításokon. 1939-ben lépett be a Szociáldemokrata Pártba, az ifjúsági tagozatban végzett politikai munkát. Ságvári Endre hatására csatlakozott az illegális kommunista párthoz, amelynek 1942-ben lett tagja. A képzőművészek körében végzett pártmunkát. Kommunista tevékenysége miatt 1942-ben 3 évi fegyházra ítélték. 1944-ben zsidó származása miatt deportálták, a dachaui koncentrációs táborban halt meg flekktífuszban. Legismertebb műve a Hajnal a vonaton című szénrajza.

Kossa (Kósa) István (1904–1965): szakszervezeti vezető, politikus

A Szovjetunióban elvégezte az antifasiszta iskolát, pártmegbízatással tért haza

A gimnáziumot követően Budapesten helyezkedett el villamoskalauzként. 1923-ban lépett be a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba (MSZDP). Mint a baloldali Villamos Szövetség tagja tevékenyen részt vett a szakszervezeti mozgalmakban. 1933-ban a szövetség főtitkárává választották. Ugyanebben az évben letartóztatták. 1942-ben büntetőszázaddal a frontra vitték, ahonnan többedmagával sikerült átszöknie a szovjet csapatokhoz. A Szovjetunióban antifasiszta iskolát végzett, pártmegbízatással tért haza 1944 novemberében. 1945 után a szakszervezeti mozgalom vezetésében tevékenykedett. 1945–1948 közt a Szakszervezeti Tanács főtitkára, a Magyar Kommunista Párt (MKP) Központi Vezetőségének tagja, országgyűlési képviselő. 1948-től 1949-ig iparügyi, 1949-től 1950-ig pénzügyminiszter. 1950-ben az Országos Munkaügyi Bizottság, 1951-ben az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke. 1952–1953 között kohó- és gépipari miniszter. 1955-ben az Országos Tervhivatal elnökének első helyettese. 1956. október 26 és november 3. között a második Nagy Imre kormány, majd november 4-től az első Kádár-kormány pénzügyminisztere. 1957 és 1963 között közlekedés- és postaügyi miniszter. Haláláig a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottságának tagja volt.

 

Kovács Imre (1913–1980): író, politikus

1945–1946 között a Nemzeti Parasztpárt (NPP) főtitkára

Közgazdaság-tudományi egyetemi tanulmányai alatt került kapcsolatba a falukutató mozgalommal, a népi írókkal. Szociográfiai írásait többek között a Válasz, a Pesti Napló és a Magyar Nemzet közölte le, országosan ismertté Néma forradalom című műve tette, amelyért 3 havi fogházbüntetésre ítélték. 1939-ben a Nemzeti Parasztpárt alapító tagja volt. A II. világháború alatt a Magyar Történelmi Emlékbizottság tagjaként az 1942. március 15-i háborúellenes tüntetés egyik szervezője volt, majd 1944-ben a Magyar Front tevékenységébe kapcsolódott be. 1944 decemberében szovjet hadifogságba esett, ahonnan 1945 februárjában tudott megszökni. 1945–1946-ban az NPP főtitkára, 1947-ig nemzetgyűlési képviselő is volt. Pártját a Független Kisgazdapárthoz akarta közelíteni, de az Erdei Ferenc vezette balszárnnyal szemben alulmaradt, így 1947-ben kilépett. Rövid ideig a Független Magyar Demokrata Pártban politizált, de még 1947 novemberében elhagyta az országot. Svájcban, majd 1949-től az Egyesült Államokban telepedett le. Több emigráns szervezetnek (1949-től a Magyar Nemzeti Bizottmánynak, 1958-tól a Magyar Bizottságnak) volt tagja. 1954–1961, majd 1963–1980 között a Szabad Európa Rádiónál dolgozott.

Kreutz Róbert (1923–1944): vasmunkás, ellenálló

Bekapcsolódott a németellenes fegyveres ellenállásba

Részt vett a vasas ifjúsági mozgalomban, majd 1944-ben belépett a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe. Munkahelyén, a csepeli Weiss Manfréd Művekben többször vett részt kommunista röplapok terjesztésében, majd bekapcsolódott a németellenes fegyveres ellenállásba. 1944-ben letartóztatták és Pataki Istvánnal és Pesti Barnabással együtt december 24-én Sopronkőhidán kivégezték.

Kun András "páter" (1911-1945): nyilas pártszolgálatos, kiugrott minorita szerzetes

Részt vett számos zsidó megkínzásában és kivégzésében, továbbá 27 rendbeli rablógyilkosságban

Pappá szenteléséről nincsenek megbízható információk, de önmagát mindvégig áldozópapnak mondta. 1944 októberében aktívan részt vett a nyilas hatalomátvételben, a fegyverek szétosztását végezte a Pasaréti út 10. alatti raktárból. A hatalomátvétel után Kun a XII. kerületi nyilas pártszervezet egyik vezetője lett. Pártszolgálatosként részt vett számos zsidó megkínzásában és kivégzésében, továbbá 27 rendbeli rablógyilkosságban. A nyilas Nemzeti Számonkérő Szék kizárólag a rablógyilkosságokért ítélte halálra, de kivégzése előtt megkegyelmeztek neki. Kiszabadulása után a szovjetek fogták el. A népbíróság halálra ítélte 1945 áprilisában. Fellebbezést nyújtott be, ügyét szeptember 19-én újratárgyalták, majd még aznap kötél által kivégezték.

Lakner Artúr (1893–1944): filmdramaturg, író, színházigazgató

„Lakner bácsi”, számtalan gyermektehetség felfedezője, aki a holokauszt áldozata lett

Az I. világháborúban a fronton szolgált, majd 1919-1924 között a Corvin Filmgyár telepvezetője volt. Számos némafilm feliratait készítette. 1925-ben a Royal Filmszínháznak lett művészeti igazgatója. 1937-ben Lakner Filmservice c. reklámvállalatot alapított, ennek 1939-ig volt tulajdonosa. 1926-tól rendezett gyermekelőadásokat Lakner bácsi Gyermekszínháza címmel, gyermekoperetteket, mesejátékokat, gyermekkabarékat bemutatva. Több, később híressé vált színművészt „fedezett fel” gyermekkorában. Lakner jó pedagógiai érzékkel, a játszó és a néző gyerekek szeretetétől övezve végezte hivatását. 1944-ben zsidó származása miatt deportálták, és koncentrációs táborba hurcolták, ismeretlen helyen halt meg.

Magyary Zoltán (1888–1945): jogtudós, közigazgatási szakértő

Feleségével együtt 1945-ben öngyilkos lett

Katonatiszti családban született Tatán. A piaristáknál folytatott középiskolai tanulmányait követően államtudományi oklevelet, majd jogtudományi doktorátust szerzett. Az 1930-as évektől egyetemi tanári és az általa alapított/vezetett közigazgatás-tudományi intézetben végzett kutató munkássága vált meghatározóvá. Ekkorra már nemzetközi hírű közigazgatási tudós lett. Feleségével a szovjet front elől menekülve 1944-ben Tatára, majd Héregre az erdészházba költözött. 1945. március 24-én – az átvonuló szovjet csapatoktól elszenvedett atrocitások hatására – az önkéntes halált választották.

Major Ákos (1908–1987): jogász, hadbíró

1945–1946-ban a budapesti Népbíróság elnöke volt

Major Tamás színművész testvére. 1933-1946 között tényleges hadbíró volt, mint ügyész pedig tárgyalásvezető béke és hadi beosztásban egyaránt. 1946-ban a Magyar Néphadsereg tartalékos hadbíró vezérőrnagya lett. 1945-1946-ban a budapesti Népbíróság elnöke. Ő volt az elnöke annak a tanácsnak, amely felelősségre vonta Bárdossy László egykori miniszterelnököt (1890–1946). 1946–1948-ban a Népbíróságok Országos Tanácsának (NOT) elnöke lett. 1948–1950 között a budapesti ítélőtábla elnöke, 1951-ben tanácsvezető bíró, 1952–1953-ban bíró volt a Legfelsőbb Bíróságon. Az 1956-os forradalmárok pereiben az elítéltek kijelölt védőügyvédeként több esetben súlyosbítást kért.

Markos (Markstein) József (Alfonzó, 1912–1987): színész, artista

A XX. század nagy magyar nevettetője, 1944–1945-ben munkaszolgálatos volt

Pályáját egy akrobatacsoport tagjaként kezdte, velük bejárta Európát és Észak-Amerikát. 1940-ben tért haza, majd parodistaként és akrobataként lépett fel a Moulin Rouge-ban és a Kamara Varietében. 1943. április 25-én az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) keretén belül rendezett Jazz matinén szerepelt. 1944–1945-ben munkaszolgálatos volt. Hazatérése után több társulatnál szerepelt, majd 1951-től a Vidám Színpad tagja volt. 1956-ban elhagyta az országot, és 1958-ig Belgiumban pantomim produkciókban játszott. 1958-ban a Fővárosi Operettszínházban szerepelt, majd ismét a Vidám Színpadhoz szerződött. A közélet fonákságait sajátos fanyar humorral parodizálta. 

Mindszenty (Pehm) József (1892–1975): római katolikus főpap

A magyar katolikus egyház legfontosabb vezetője 1945 után

1915-ben szentelték pappá, majd káplán Felsőpatyon és hittanár Zalaegerszegen. A Tanácsköztársaság idején kiutasították Zala vármegyéből. 1919-től zalaegerszegi plébános, férfi- és női zárdát, iskolákat, egyesületeket, nyomdát alapított. Címzetes apát (1924), pápai prelátus (1937). 1944-től veszprémi püspök. Apor Vilmos, Shvoy Lajos püspökökkel, Kelemen Krizosztom főapáttal közös emlékiratban Szálasihoz folyamodott, hogy ne tegye ki a Dunántúlt az utóvédharcok pusztításainak. A nyilasok ezért 1944. november végén Sopronkőhidán bebörtönözték, ahonnan 1945. március végén a csendőr fegyőrség megszökésekor szabadult. XII. Pius pápa esztergomi érsekké nevezte ki 1945-ben, 1946-ban pedig bíborossá kreálták. Ellenezte az iskolák államosítását. Hűtlenséggel, a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekményekkel hamisan gyanúsítva 1948 decemberében letartóztatták, a koncepciós perben életfogytiglani fegyházra ítélték, azonban egészségi állapotára való tekintettel egy idő után a felsőpetényi püspöki nyaralóban tartották házi őrizetben. 1956. október 31-én a forradalom és szabadságharc oldalára állt katonák Budapestre hozták. November 3-án nagy hatású rádióbeszédet mondott. November 4-én hajnalban az USA budapesti nagykövetségére menekült, ahol 15 évig tartózkodott. 1971 őszén végleg elhagyta Magyarországot, Bécsben telepedett le. VI. Pál pápa 1973-ban lemondásra szólította fel, de miután ezt megtagadta, a pápa az esztergomi érseki széket megüresedettnek nyilvánította. 1975.ben az ausztriai Mariazellben temették el. Hamvait 1991. május 4-én helyezték örök nyugalomra az esztergomi bazilika prímási sírkápolnájában.

Molotov (Szkrjabin), Vjacseszlav Mihajlovics (1890–1986): szovjet politikus

Egyik aláírója a Kelet-Európát 1939-ben  érdekszférákra felosztó Molotov-Ribbentrop paktumnak

1906-tól volt tagja a bolsevik pártnak.1930-tól a Népbiztosok Tanácsának elnöke, majd 1941-től annak elnökének, Sztálinnak helyettese. A II. világháború idején külügyi népbiztos, a szovjet politikai hierarchia második legfontosabb alakja. Nevéhez fűződik a Molotov-Ribbentrop paktum (1939), amely a szovjet és a német nagyhatalmak viszonyának rendezésére és Kelet-Európa feloszlatására jött létre. Jelentős szerepet játszott a Szovjetunió és az angolszász hatalmak közötti szövetség, illetve a teheráni, jaltai és a potsdami konferencia jegyzőkönyveinek kialakításában. 1957-ben Hruscsov reformpolitikájával való szembefordulása miatt kizárták a Szovjet Kommunista Párt (SZKP) vezető testületeiből, és mongoliai nagykövetnek nevezték ki. 1962-ben kizárták az SZKP-ból, majd 1984-ben ismét visszavették a pártba.

Nagy Ferenc (1903–1979): kisgazdapárti politikus

Magyarország miniszterelnöke 1946–1947 között

Az elemi iskola elvégzése után szülei paraszti birtokán gazdálkodott, emellett autodidakta módon képezte magát. 1930-ban a Független Kisgazdapárt alapító tagja volt, majd 1945-ig a párt országos főtitkári hivatalát töltötte be. 1939–1944 között országgyűlési, 1945–1947 között nemzetgyűlési képviselő volt. A II. világháború alatt csatlakozott a Magyar Történelmi Emlékbizottsághoz, a nyilas uralom alatt illegalitásba kényszerült. 1945 augusztusában a Független Kisgazdapárt, majd novemberben a nemzetgyűlés elnöke lett. Tildy Zoltán köztársasági elnökké választása után, 1946. február 4-étől Magyarország miniszterelnöke lett. A parlamentáris demokrácia híve volt, úgy gondolta, hogy ha majd a békeszerződés megkötése után a szovjet csapatok elhagyják Magyarország területét, kormányozhat a Magyar Kommunista Párt nélkül is, ezért alapvetően a kivárásra rendezkedett be. A kommunisták előretörésével ugyan szembefordult, de tényleges ellenállást nem tudott kifejteni. 1947. június 2-án, svájci szabadsága alatt Rákosi Mátyás zsarolásának engedve május 31-i hatállyal lemondott a miniszterelnökségről, és nem tért haza. Az Egyesült Államokban telepedett le, 1949–1956 között a Magyar Nemzeti Bizottmányban, 1958 után a Magyar Bizottságban vállalt funkciókat. Az 1956-os forradalom idején sikertelenül kísérelte meg a hazatérést. 1970-ben visszavonult a politizálástól.

Nagy Imre (1896–1958): kommunista politikus

1945-ben “földosztó miniszter”, az 1956-os forradalom és szabadságharc miniszterelnöke

Az I. világháborúban orosz hadifogságba esett. Szabadulása után, 1918-tól a bolsevikok oldalán harcolt az oroszországi polgárháborúban. 1921-es hazatérése után magántisztviselőként helyezkedett el. 1922-től a szociáldemokrata párt tagja volt, de 1925-ben radikalizmusa miatt kizárták. 1927-től kapcsolódott be az illegális kommunista párt politikai munkájába. 1930-tól közel tizenöt éven át emigránsként élt és dolgozott Moszkvában az Új Hang című kommunista napilapnál, majd a háború alatt a moszkvai magyar rádiónál. 1944 novemberében tért haza Gerő Ernővel, Farkas Mihállyal és Révai Józseffel együtt. Az Ideiglenes Nemzeti Kormányban földművelésügyi miniszter lett (1944–1945), nevéhez fűződik a földreform végrehajtása. 1945 novemberétől 1946 márciusáig belügyminiszter volt, de saját pártja, az Magyar Kommunitsa Párt (MKP) mondatta le “erélytelensége” miatt. 1947–1949 között az országgyűlés elnöke volt. 1949-ben megengedőbb agrárpolitikai nézeteivel vereséget szenvedett a párton belül Gerő Ernővel szemben, így a háttérbe kényszerült. 1950-től élelmezési, 1952-ben begyűjtési miniszter, majd miniszterelnök-helyettes lett. Sztálin halála után, 1953. július 4-ével kezdődő miniszterelnöksége idején megpróbált átfogó gazdasági és politikai reformokat megvalósítani, ezzel azonban kiváltotta Rákosi Mátyás ellenállását. 1955 áprilisában Nagy Imrét leváltották, majd a pártból is kizárták. 1956 folyamán a párt vezetésének politikájával elégedetlen belső ellenzéknek központi alakja lett. 1956. október 23-án, a forradalom első napján a tüntetők követelésére visszavették a párt legfelső vezetésébe, és ismét miniszterelnök lett. 1956. október 28-án tűzszünetet hirdetett, és fellépett a szovjet csapatok távozásáért. Október 30-án meghirdette a többpártrendszerhez való visszatérést, és koalíciós kormányt alakított. Az újabb szovjet csapatok bevonulására válaszul, november 1-jén bejelentette az ország semlegességét. A november 4-i szovjet intervenció elől a budapesti jugoszláv nagykövetségre menekült. 1957 áprilisában a romániai Snagovban letartóztatták, majd koncepciós perben halálra ítélték. 1958. június 16-án kivégezték.

Nagy Jenő (1898–1944): katonatiszt, ellenálló

1944-ben a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságában a katonai felkelés vezérkari főnöke volt

Az I. világháborúban gyalogostisztként szolgált, majd katona volt az 1919 után megszerveződő Nemzeti Hadseregben is. 1943-ban hadbíróság elé állították németellenes nézeteinek hangoztatása miatt, és felfüggesztett fogházbüntetésre ítélték. Az ország 1944. március 19-i német megszállása után illegalitásba vonult, és a Magyar Fronthoz csatlakozott. A Bajcsy-Zsilinszky Endre vezette Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságában a katonai vezérkar főnöke lett, de árulás folytán november 22-én a nyilasok letartóztatták. A bíróság kötél általi halálra ítélte; kivégezték.

Nagy Vince (1886–1965) ügyvéd, politikus

Szálasi Ferenc népbírósági perében az FKgP által delegált politikai ügyész volt

Az I. világháborúban a fronton szolgált, majd 1916–1918 között parlamenti képviselő volt. 1918. november-decemberben miniszterelnökségi államtitkári, majd 1919. március 21-éig belügyminiszteri hivatalt viselt. 1922-től ügyvédként dolgozott Budapesten, 1924–1926 között ismét képviselő volt. Az ország 1944. március 19-i német megszállása után bujkálni kényszerült. 1945 áprilisában a Független Kisgazdapártnak lett tagja, 1945–1947 között ismét parlamenti képviselő volt. A Szálasi Ferenc elleni népbírósági perben a kisgazdapárt által delegált politikai ügyészi funkciót töltötte be. 1946 márciusában Sulyok Dezsővel  együtt kizárták a pártból, így a Magyar Szabadság Pártban folytatta a politizálást. 1947 júliusában elhagyta az országot, az Egyesült Államokban telepedett le. 1949-től a Magyar Nemzeti Bizottmány tagja volt.

Nógrádi (Kellermann) Sándor (1894–1971): katonai vezető, kommunista politikus, diplomata

1944 végén partizáncsoportjával Salgótarján környékén harcolt

Esztergályos szakmunkás volt, az I. világháború alatt rövid ideig katonáskodott. A Tanácsköztársaság idején a magyar Vörös Hadsereg szakaszparancsnoka volt, annak bukása után Losoncra menekült. Az 1920-as évek elején a csehszlovák kommunista ifjúsági mozgalom funkcionáriusa volt, majd több európai országban végzett pártmunkát. 1940-től tagja a Magyar Kommunista Pártnak, a moszkvai magyar rádiónál dolgozott. 1944. október-decemberben Salgótarján környékén harcolt partizáncsapatával. 1944–1967 között parlamenti képviselő volt. 1945 novemberétől iparügyi politikai államtitkár, az 1947. augusztusi választások után a Miniszterelnökség politikai államtitkára lett. 1948-tól 1956-ig a Magyar Néphadsereg politikai főcsoportfőnöke, előbb altábornagyként, később vezérezredesként. Több koncepciós perben fontos szerepe volt. Az 1956-os forradalom leverése után a pártközpont osztályvezetője, majd 1957 és 1960 között pekingi és hanoi nagykövet volt. 1957–1962 között, majd 1966-tól haláláig a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának tagja volt.

Oltványi (Ártinger) Imre (1893–1963): művészettörténész, kisgazdapárti politikus

1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány pénzügyminisztere

Könyvkereskedő szakmát tanult, majd magánúton leérettségizett. Az I. világháborúban az orosz fronton fogságba esett. 1920-ban elvégezte a jogi egyetemet, majd a Magyar Jelzáloghitelbank Rt.-nél helyezkedett el. 1937–1945 között a cég ügyvezető igazgatója volt. Egyidejűleg képzőművészeti kritikákat is írt. 1932-től volt tagja a Független Kisgazdapártnak. 1945 januárjától augusztusig, majd novembertől 1946 augusztusáig a Magyar Nemzeti Bank elnöki hivatalát töltötte be, 1945. július 21-től november 15-ig az Ideiglenes Nemzeti Kormányban pénzügyminiszter volt. Pártján belül a Magyar Kommunista Párttal való szoros együttműködést szorgalmazta Ortutay Gyulával együtt (őket nevezték “O-csoport”-nak). 1945–1947 között nemzetgyűlési képviselő volt, majd Magyarország berni követe. 1948-as visszahívása után a Magyar Nemzeti Múzeum, 1950-től 1952-es nyugdíjazásáig a Szépművészeti Múzeum főigazgatói hivatalát töltötte be.

Örkényi Strasser István (1911–1944): szobrász

Munkaszolgálatosként lőtték agyon Kiskunhalason

Szentesen dolgozott kereskedőségédként, majd a város finanszírozta taníttatását. A Képzőművészeti Főiskolán, majd a művészképzőn tanult. 1935-ben és 1937-ben a Szinyei Társaság Tavaszi Szalonján kitüntető elismerést nyert. 1941-ben elnyerte a Wolfner Gyula-díjat. 1935-től állította ki a Műcsarnokban alkotásait. Tagja volt a Képzőművészek Új Társaságának (KÚT). Az 1940-es években szabadiskolát nyitott a zsidótörvények miatt a főiskoláról kiszorult fiatal művészek számára. Műveivel részt vett az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) képzőművészeti kiállításain. 1944-ben munkaszolgálatot teljesített Szerbiában, egy onnan hazaszállított század tagjaként Kiskunhalason agyonlőtték.

Ortutay Gyula (1910–1978): néprajztudós, kisgazdapárti politikus

Magyarország német megszállása után, Bajcsy-Zsilinszky Endre kérésére részt vállalt az ifjúsági ellenállás szervezésében

A szegedi egyetemen szerzett tanári diplomát, majd a Magyar Rádiónál helyezkedett el. 1940-től oktatott a szegedi, majd a budapesti egyetemen néprajztudományt. Magyarország német megszállása (1944. március 19.) után Bajcsy-Zsilinszky Endrével kérésére részt vállalt az ifjúsági ellenállás szervezésében. A háború után részt vett a Független Kisgazdapárt megszervezésében. 1945 és 1947 között a Magyar Központi Híradó Rt. (a Magyar Rádió és a Magyar Távirati Iroda) elnöke volt. A Kisgazdapárt balszárnyán elhelyezkedő “O-csoport” tagjaként a Magyar Kommunista Párttal való szorosabb együttműködést szorgalmazta. Vallás- és közoktatásügyi miniszterként (1947–1950) fontos szerepe volt az egyházi iskolák államosításában. 1950 és 1952 között az országos múzeumügy és a műemlékvédelem irányítója. 1954-től haláláig a Hazafias Népfront különböző vezető tisztségeit töltötte be, 1957-től 1963-ig az ELTE rektora. 1967-től haláláig az MTA Néprajzi Kutatócsoportjának igazgatója volt.

Pajtás Ernő (1896–1950): katonatiszt, koronaőr

A Koronaőrség parancsnokaként 1945-ben ő felelt a Szent Korona elmenekítéséért

1915-ben avatták katonatisztté, végigharcolta a háborút, majd a Tanácsköztársaság hadseregének lett tisztje. Katona maradt 1919 után is. Beosztott tisztként 1937-ben került a Koronaőrséghez, amelynek 1943-tól parancsnoka lett. A II. világháború végén vezetésével a koronaőrök a Szent Koronát Szálasi Ferenc utasítására Veszprémen és Kőszegen át az ausztriai Mattseebe menekítették, majd 1945. április 26-án ott elásták. A Koronaőrség amerikai fogságba esett, Pajtást pedig hosszas kihallgatásoknak vetették alá. 1945 júliusában felfedte az amerikai hatóságoknak a Szent Korona hollétét, akik azt Mattseenél ki is ásták. A háború után Németországban telepedett le.

Pálffy (Österreicher) György (1909 – 1949): katonai vezető

1949. májusában koholt vádak alapján Rajk Lászlóval együtt letartóztatták, halálra ítélték

Vezérkari tiszt. 1939-ben németellenessége miatt kivált a hadseregből és tisztviselő lett. 1942-ben csatlakozott a Kommunisták Magyarországi Pártjához, és bekapcsolódott a Független Kisgazda Párt értelmiségi tagozatának munkájába is. 1944 őszétől az Magyar Kommunista Párt Katonai Bizottságinak vezetője. 1945. márciusától a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályának vezetője, majd a határőrség parancsnoka. A vezetése alatt álló osztály kulcsszerepet játszott a Független Kisgazdapárt meggyengítését célzó „Magyar Közösség”-perben (1947). 1948 tavaszán altábornagyi rangban a honvédség felügyelője és honvédelmi miniszterhelyettes, a két munkáspárt egyesülése után a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetőségének tagja lett. 1949 májusában koholt vádak alapján Rajk Lászlóval együtt letartóztatták, halálra ítélték és kivégezték. 1955-ben részlegesen, 1963-ban teljes mértékben rehabilitálták.

Pálffy József, gróf (1904–1988): földbirtokos, kereszténydemokrata politikus

1944–1945-ben a Keresztény Demokrata Néppárt elnöke

Államtudományi diplomájának megszerzése után vármegyei hivatalnok lett, majd Győr közelében fekvő birtokán gazdálkodott. 1939-től parlamenti képviselő volt, németellenessége miatt az ország német megszállása után lemondott mandátumáról, és a Magyar Front vezető testületének tagja lett. 1944 októberében megalapította a Keresztény Demokrata Néppártot, amely 1945 májusától a Demokrata Néppárt nevet viselte. A párt programját illetően szembefordult Barankovics Istvánnal, ami a DNP szakadásához vezetett. A Pálffy vezette szárny nem kapott engedélyt az 1945-ös választásokon való induláshoz. Ezt követően a Polgárdi Demokrata Párthoz (PDP)-hez, majd a Magyar Szabadság Párthoz csatlakozott. Utóbbi önfeloszlatása után elhagyta az országot, és Ausztriában telepedett le, ahol a Magyar Nemzeti Bizottmány tagja lett.

Pataki István (1914-1944): szakszervezeti aktivista, ellenálló

1933-ban csatlakozott a Nemesfémipari Munkások Szakszervezete Ifjúsági Csoportjához

Sztrájkokat szervezett, röpcédulákat osztogatott. A Weiss Manfréd Gyár vasesztergályosaként fűzte szorosabbra kapcsolatát a baloldali munkásokkal. 1944. novemberében elfogták, Sopronkőhidára hurcolták, ahol Kreutz Róberttel és Pesti Barnabással együtt halálra ítélték, majd ezt követően kivégezték.

Perlasca, Giorgio (1910–1992): olasz kereskedő, a Világ Igaza

Jorge Perlasca néven spanyol ügyvivőként embereket mentett, menleveleket adott ki

Fiatalon, a mozgalom erős nacionalizmusa miatt csatlakozott a fasizmushoz, harcolt Olaszország afrikai és spanyolországi harcaiban. 1942-től dolgozott Budapesten. Az olasz fegyverszünet után nem követte Mussolinit. A spanyol követség ügyvivőjétől, Ángel Sanz-Briztől kapott spanyol útlevelével szeretett volna eljutni a királyi Olaszország területére. Annak, hogy Perlasca éppen a spanyol képviselethez fordult segítségért egyszerű oka volt. A spanyol polgárháborút (1936–1939) követően a spanyol kormány olyan biankó bizonyítványt állított ki az oldalán küzdő valamennyi olasz katonának, amelyben biztosította őket arról, hogy probléma esetén forduljanak nyugodtan Spanyolországhoz. Amikor azonban a spanyol ügyvivő 1944 novemberében elhagyta a magyar fővárost, Perlasca – immáron spanyol papírok birtokában - egyszerűen a helyébe lépett. Ettől kezdve Jorge Perlasca néven spanyol ügyvivőként embereket mentett, menleveleket adott ki. „Diplomáciai megbízatása” alatt együttműködött a semleges hatalmak képviselőivel, így többek között a svéd Raoul Wallenberggel vagy Angelo Rotta pápai nunciussal. Budapest ostroma után rövid időre szovjet fogságba esett, majd visszatért hazájába.

Pesti Barnabás (Getzler József, 1920 – 1944): vegyészmérnök, ellenálló

Pesti Barnabás, a Francia Kommunista Párt tagja

Franciaországi egyetemi tanulmányai alatt kapcsolódott be a munkásmozgalomba. 1941-től már a Francia Kommunista Párt tagjaként vett részt az ellenállási mozgalomban. 1943 nyarán hazatért Magyarországra. Az ország német megszállását követően illegalitásba vonult és egyik résztvevője volt az ellenállási mozgalomnak. 1944. november 20-án elfogták. Sopronkőhidára hurcolták, és Pataki Istvánnal, valamint Kreutz Róberttel együtt halálra ítélték és kivégezték.

Péter Gábor (Eisenberger Benjámin,1906-1993): rendőri vezető

Fontos szerepe volt a koncepciós perek előkészítésében, a törvénysértő eljárások végrehajtásában

Eredeti szakmája szerint szabó, az 1920-as évek végén bekapcsolódott a munkásmozgalomba, 1931-ben belépett az illegális kommunista pártba. 1945 januárjától a Politikai Rendészeti Osztály (PRO), majd az Államvédelmi Osztály (ÁVO), azután az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) vezetője lett. Fontos szerepe volt a koncepciós perek előkészítésében, a törvénysértő eljárások végrehajtásában. 1952-ben leváltották és kizárták a pártból. 1953 januárjában letartóztatták, a Katonai Felsőbíróság 1954-ben életfogytiglani, majd 1957-ben a Legfelsőbb Bíróság Katonai Tanácsa 14 év börtönbüntetésre ítélte. 1960-ban egyéni kegyelmet kapott. Nyugdíjazásáig szakszervezeti könyvtárosként dolgozott.

Peyer Károly (1881–1956): szociáldemokrata politikus, szakszervezeti vezető

Az 1944 előtti magyarországi szociáldemokrácia vezéralakja

Géplakatosnak tanult, 16 évesen belépett a szakszervezetbe és a szociáldemokrata pártba. 1917-ig frontszolgálatot teljesített, majd a párt vezetésének tagja lett. A Tanácsköztársaság bukása után néhány napig belügyminiszter, 1919 novemberétől 1920 januárjáig munkaügyi és népjóléti miniszter volt, majd Bécsbe távozott. 1921 májusában hazatért, decemberben pedig megkötötte Bethlen István miniszterelnökkel a szociáldemokrata párt legális működését lehetővé tevő megállapodást (Bethlen-Peyer paktum). 1927–1944 között a szakszervezeti mozgalom csúcsszervének, a Szaktanácsnak a főtitkára, 1931-től pártja parlamenti frakciójának vezetője volt. 1944. március 19-én az elsők között tartóztatta le a Gestapo, majd a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták. 1945. májusi hazatérése után 1947-ig nemzetgyűlési képviselő lett, mindvégig ellenezve a Szociáldemokrata Párt és a Magyar Kommunista Párt egymáshoz közeledését. Az 1947. augusztusi választások előtt kilépett a pártból és a Magyar Radikális Párt jelöltjeként jutott be a törvényhozásba. 1947 novemberében felfüggesztették mentelmi jogát, de nem várta meg a letartóztatást, hanem elhagyta az országot. 1949-ben New Yorkban telepedett le, és bekapcsolódott a magyar emigráció munkájába.

 

Pfeffer-Wildenbruch, Karl (1888-1971): német katona- és rendőrtiszt.

1944. december elejétől Hitler a IX. SS-hegyihadtest parancsnokaként, „Budapest Erőd" teljhatalmú parancsnokává nevezte ki

1907-től katona; az I. világháború alatt vezérkari tiszti szolgálatot látott el (1917-ig Törökországban). 1919-től a rendőrség állományába került. 1939-ben lépett be az SS-be. 1940-től szolgált a Waffen SS-ben. 1944. december elejétől Hitler a IX. SS-hegyihadtest parancsnokaként „Budapest Erőd” teljhatalmú parancsnokává nevezte ki. Parancsba kapta, hogy a város védelmét semmilyen körülmények között nem adhatja fel. A tiltás ellenére, 1945. február 11-én megkísérelték a Budapestről történő kitörést. Másnap Pfeffer-Wildenbruch szovjet fogságba esett, ahonnan 1955-ben szabadult. Az NSZK-ban telepedett le.

Pfeiffer Zoltán (1900–1981): ügyvéd, kisgazdapárti politikus

1945-től az Igazságügyi Minisztérium politikai államtitkára, szovjet nyomásra leváltották

1923-ban szerzett jogi diplomát, majd ügyvédként helyezkedett el. 1931-től a Független Kisgazdapárt tagja, pártügyésze volt. 1944-ben részt vett az ellenállást szervező Magyar Front megalakításában, a nyilas uralom idején bujkálni kényszerült. 1945 áprilisától az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselője, novembertől az Igazságügyi Minisztérium politikai államtitkára volt. Mivel ki akarta vizsgálni az 1945-ös gyömrői gyilkosságokat, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet nyomásra elérte menesztését. 1947 márciusában kilépett az FKgP-ből, majd augusztus elején megalapította a Magyar Függetlenségi Pártot (MFP). Az 1947. augusztus 31-i választásokon a második legerősebb ellenzéki pártként szerepeltek, a baloldali pártok azonban – minden törvényes alap nélkül – az Országos Nemzeti Bizottság előtt elérték az MFP mandátumainak megsemmisítését. Letartóztatása elől 1947. november 4-én családjával együtt elhagyta az országot, az Egyesült Államokban élt és dolgozott emigránsként.

Pokorny Hermann (1882–1960): katonatiszt, diplomata

1945-ben részt vett az Ideiglenes Nemzeti Kormány tevékenységében

Az I. világháborúban frontszolgálatot teljesített és az általa kifejlesztett rádiólehallgatási rendszerrel az Osztrák-Magyar Monarchia jelentős sikereket ért el az oroszokkal szemben. 1917-ben részt vett a breszt-litovszki béketárgyalásokon, mint az osztrák-magyar delegáció tagja. A Monarchia felbomlása után Magyarországon telepedett le és 1918-ban belépett a magyar hadseregbe. Katonatisztként szolgált 1935-ben történt nyugdíjazásáig. 1928-ban altábornaggyá léptették elő. 1945-ben részt vett az Ideiglenes Nemzeti Kormány tevékenységében, jóvátételi ügyekkel és a békeszerződés előkészítésével foglalkozott.

Puskás (Purczeld) Ferenc (“Puskás Öcsi”, 1927–2006): labdarúgó, edző, sportvezető, a Nemzet Sportolója

1945. augusztus 20-án gólt szerzett a győzelemmel zárult osztrákok elleni meccsen

Kispesten, közvetlenül a futballpálya mellett nevelkedett. Tehetséges játékosként hamar bekerült a Kispest NB I-es felnőtt csapatába. A II. világháború után már a magyar labdarúgó-válogatott tagjaként, 1945. augusztus 20-án gólt szerzett az osztrákok elleni budapesti meccsen, amely végül 5:2-es magyar győzelemmel zárult. 1952-ben Helsinkiben az olimpiai bajnok magyar válogatott csapatkapitánya volt. 1953. november 25-én, az „évszázad mérkőzésének” kikiáltott rangadón az Aranycsapatként ismert magyar keret vezetésével 6:3-ra legyőzte az otthonában addig veretlen angol válogatottat, mellyel végleg bekerültek a világ sporttörténetébe. Az 1956-os forradalom leverésének hírére Bécsben maradt. Később Spanyolországba költözött, ahol 1958-ban a Real Madrid játékosa lett. 39 évesen felhagyott játékosi pályafutásával és futballedzőként kezdett tevékenykedni. Dolgozott valamennyi kontinensen, játékosai mindenütt rajongtak érte. 2004-ben a Nemzet Sportolója lett.

Puskin, Georgij Makszimovics (1909–1963): szovjet diplomata

1944 és 1948 között a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) politikai tanácsadója

Diplomáit 1931-ben és 1937-ben szerezte meg. 1940–1941 folyamán a Szovjetunió meghatalmazott képviselője volt Szlovákiában, melyet követően ugyanott töltötte be a rendkívüli és meghatalmazott nagyköveti posztot. 1942 és 1944 között főkonzul volt Kínában, 1944-től a magyarországi  SZEB politikai tanácsadójaként működött, majd 1945 novemberétől 1949-ig budapesti szovjet nagyköveti feladatokat látott el. Több, 1945 utáni nemzetközi konferencián vett részt. Különböző diplomáciai beosztások betöltése után, 1959 és 1963 között a Szovjetunió külügyminiszter-helyettese volt.

Rajk László (1909-1949): kommunista politikus, miniszter.

Koholt vádak alapján letartóztatták, népellenes bűntett és hűtlenség vádjával halálra ítélték

Az 1930-as években kapcsolódott be az illegális kommunista mozgalomba. 1937-től részt vett a spanyol polgárháborúban. 1941-es hazatérése után letartóztatták és internálták. 1944-ben az ellenállást szervező Magyar Front egyik vezetője, majd letartóztatják. Nyilas kormánybiztos bátyja, Rajk Endre közbenjárására katonai helyett polgári bírósághoz került az ügye. Sopronkőhidáról először osztrák, majd bajor területre szállították, 1945 tavaszán tért haza. 1946 és 1948 között belügyminiszter, nevéhez fűződik az egyházi és társadalmi egyesületek feloszlatása, illetve az első koncepciós perek megrendezése. 1948 augusztusában leváltották, majd külügyminiszter lett. 1949. május 30-án koholt vádak alapján letartóztatták, szeptemberben népellenes bűntett és hűtlenség vádjával halálra ítélték, októberben pedig kivégezték. 1955-ben rehabilitálták, 1956. október 6-án ünnepélyes keretek között újratemették.

Rákosi (Rosenfeld) Mátyás (1892-1971): kommunista politikus

1945–1956 között a magyar politika központi figurája.

A Kommunisták Magyarországi Pártjának 1918-tól tagja. A Tanácsköztársaság idején vezető pozíciókat töltött be, majd emigrált. 1924-es illegális hazatérése után letartóztatták. 1940-ben szabadon engedték, (államközi megállapodás értelmében Vas Zoltánnal együtt a Szovjetunióba távozhatott a cári csapatok által 1849-ben, a szabadságharc végén zsákmányolt honvédzászlókért cserében) de a Szovjetunióba kell távoznia, ahol a magyar kommunista emigráció vezéralakja lesz. 1945 januárjában hazatért, a novemberi választásokat követően pedig miniszterelnök-helyettes és államminiszter lett. A Magyar Kommunista Párt, majd 1948 júniusától a Magyar Dolgozók Pártja főtitkára. 1952. augusztus 14-től a Minisztertanács elnöke. Sztálin halála után, 1953 júniusában a szovjet vezetés utasítására a miniszterelnökséget át kellett adnia Nagy Imrének. 1955 áprilisára sikerült elérnie Nagy Imre menesztését, de korábbi teljhatalmát már nem állíthatta vissza. Az egyre halmozódó bel- és külpolitikai gondokkal nem tudott megbirkózni, ezért 1956 júliusában leváltották első titkári pozíciójából. „Gyógykezelésre” utazott a Szovjetunióba, ahonnan soha többé nem térhetett vissza Magyarországra. Gorkijban halt meg, hamvait titokban szállították haza.

Ravasz László (1882–1975): református püspök.

Tevékeny szerepet vállalt 1944–1945-ben a zsidómentésben

A teológiát Kolozsvárott és Berlinben végezte, 1907-től Kolozsvárott a gyakorlati teológia tanára. 1921-től a budapesti Kálvin téri református gyülekezet lelkésze és dunamelléki református püspök. Hasonlóan a Felsőház összes egyházi tagjához megszavazta az első zsidótörvényt (1938), majd a kezdeti kifogásai ellenére a másodikat (1939)  is. A harmadik zsidótörvény-tervezettel (1941) azonban már élesen szembeszállt, továbbá a zsidómentésben tevékeny szerepet vállalt. 1942-ben ennek érdekében létrehozta a Jó Pásztor Missziói Bizottságot. 1944 tavaszán első egyházi vezetőként tiltakozott a zsidókkal szembeni bánásmód miatt, illetve szót emelt a deportálások ellen. 1948-ban kényszer hatására lemondott püspökségéről, majd 1953-ban lelkészi állásából nyugdíjba vonult. 1956 novemberében az egyház visszahívta a püspökségbe, de a forradalom leverése után, 1957 áprilisában az Állami Egyházügyi Hivatal ismét elmozdította helyéről. Teológiai szakirodalmi munkássága rendkívül gazdag.

Révai (Lederer) József (1898–1959): költő, irodalomtörténész, kommunista politikus

1944 végétől 1945. novemberig az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja

A felsőkereskedelmi érettségi megszerzése után Bécsben és Berlinben tanult, de oklevelet nem szerzett. 1918 novemberében részt vett a Kommunisták Magyarországi Pártjának alapító ülésén. 1919 őszén, a Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált és különböző kommunista folyóiratokban publikált. 1930 végén Magyarországon letartóztatták, és a rá következő évben három és fél év fegyházra ítélték. A szabadulása után, 1934 januárjában a Szovjetunióba emigrált: itt a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának a munkatársa, valamint a nemzetközi Lenin Iskola tanára lett. 1944 őszén tért haza, és az Ideiglenes Nemzetgyűlés kommunista frakciójának vezetője lett. 1945 márciusától a Szabad Nép című kommunista pártlap főszerkesztője, majd a párt propaganda és sajtó osztályának vezetője volt. 1949 és 1953 között népművelési miniszterként működött. 1949 októberében az MTA tiszteleti tagja lett. Az 1956-os forradalom kitörése után Moszkvába menekítették. 1957 elején hazahívták, hogy tanácsadóként segítse a Magyar Szocialista Munkáspárt munkáját. 1958-tól haláláig az Elnöki Tanács tagja volt. Élete utolsó éveiben József Attila-kutatással foglalkozott.

 

Revere Gyula (1883–1945): hárfaművész

 1945-ben a nyilasok halálra rugdosták

A budapesti Zeneművészeti Főiskolán végezte tanulmányait Mosshammer Román, Koessler János és Szendy Árpád növendékeként. Eredetileg zongoraművésznek készült, s Földesy Arnold csellistával már 1892-ben hangversenyezett. 1917–1918 között először a Zeneakadémián tanári állást vállalt, majd a Városi Színház hárfaművésze volt. Számos korabeli hangfelvételen hallható mint zongorakísérő, illetve saját zenekarral is rendelkezett. A zsidótörvények életbe lépése következtében csak az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) Művészakció különböző zenei előadásain léphetett fel, s előfordult, hogy önálló hárfaestet is tartott. 1945-ben a nyilasok halálra rugdosták.

Révész Imre (1889–1967): egyháztörténész, református püspök

1944 decemberében tevékeny szerepet vállalt az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakításában

Teológiai tanulmányait Kolozsváron, majd Montauban-ban folytatta. 1916-ban a kolozsvári egyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett, 1914 és 1920 között az egyháztörténet tanáraként működött. 1920–1930-ban debreceni lelkészként tevékenykedett, majd 1938-tól a tiszántúli református egyházkerület püspöke lett. Püspöki működése alatt is folytatta tudományos és oktatói tevékenységét, ennek következtében a Magyar Tudományos Akadémia 1935-ben levelező, 1946-ban rendes tagjává választotta. Az 1944. december végén megalakuló Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja volt. 1948 októberében egyházi részről aláírta az állam és a református egyház között létrejött egyezményt. 1949-ben lemondott püspökségéről, valamint lelkészi hivataláról és Budapestre költözött.

Ries István (1885–1950): jogász, szociáldemokrata politikus

1945–1950 között igazságügy-miniszter

1907-ben szerzett jogi diplomát, de már diákkora óta volt kapcsolata baloldali mozgalmakkal. Az I. világháborúban orosz hadifogságba esett. A Tanácsköztársaság alatt a Vörös Hadsereg katonája volt, a bukás után Bécsbe emigrált, majd 1921-es hazatérése után ügyvédként dolgozott. 1924-ben belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba, ahol vezető pozíciókat töltött be. 1935–1944, majd 1945–1950 között parlamenti képviselő volt. Magyarország német megszállását (1944. március 19.) követően bujkálnia kellett. 1945. július 21-étől volt igazságügy-miniszter. Hivatali ideje alatt, 1949-ben lépett érvénybe az ország új, szovjet típusú alkotmánya, emellett felelős volt számos törvénysértő, koncepciós perért. A szociáldemokrata párt balszárnyához tartozott, támogatta az együttműködést, sőt az egyesülést a Magyar Kommunista Párttal. A II. világháború után részt vett a magyar sportélet újjászervezésében is, 1945-től a Sportfőtanács, 1948-tól a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke volt. 1950-ben koholt vádak alapján letartóztatták, majd nem sokkal később, minden bizonnyal a vallatáskor elszenvedett kínzások következtében a börtönben elhunyt.

Rónai Sándor (1892–1965): szociáldemokrata politikus

1945-től több miniszteri posztot is betöltött

A kőműves segédlevél megszerzése után, mint kőművestanonc, a Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetségének (MÉMOSZ) lett a tagja. 1910-ben belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba és ott különböző tisztségeket töltött be. 1941 áprilisában politikai tevékenysége miatt büntetőszázadba, majd 1944 tavaszán, a német megszállás idején rövid időre a nagykanizsai internálótáborba került. A szabadulását követően rendőri felügyelet alá helyezték. 1944 októberében ismét letartóztatták, de sikerült megszöknie. Távollétében, 1944. december 17-én beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. 1945-től több miniszteri posztot is betöltött: először közellátási-, majd kereskedelmi és szövetkezeti-, 1949-től külkereskedelmi miniszter volt. 1950 és 1952 között előbb az Elnöki Tanács elnökeként, majd 1952 augusztusától nyugdíjba vonulásáig az Országgyűlés elnökeként funkcionált.

Rotta, Angelo (1872-1965): római katolikus főpap, diplomata

1930-tól budapesti apostoli nuncius, 1944-ben a diplomáciai zsidómentő akciók egyik irányítója

Milánóban tanult teológiát, 1895-ben szentelték pappá. 1922-től címzetes érsek, 1925-től látott el diplomáciai feladatokat. 1930-ban lett a Szentszék budapesti apostoli nunciusa. 1944-ben többször tiltakozott személyesen Sztójay Döménél és más világi, illetőleg egyházi vezetőknél a zsidóüldözés, a gettósítások és deportálások ellen. Részletesen tájékoztatja a Vatikánt a magyarországi zsidópolitikáról, többször sürgette Serédi Jusztinián hercegprímást, valamint a pápát, hogy lépjenek fel legalább a katolikus hitre tért zsidók érdekében. A nyilas rendszer idején zsidók ezreinek – nemcsak áttérteknek – adott vatikáni védlevelet, több lakóházat is vatikáni védelem alá helyezett. 1945. április 4-én a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) szovjet követelésre kiutasította Magyarországról.

Rózsahegyi Kálmán (1873–1961): színész, színészpedagógus

A magyar színjátszás nagy alakja, 1945-ben hiába próbált visszatérni a pályára

Színészcsaládból származott, vidéken kezdte pályafutását. 1900-ban szerződött le a Nemzeti Színházhoz, 1923-tól annak örökös tagja lett. Többször vendégszerepelt Európa több országában. 1935-ben vonult nyugalomba a színháztól, de alkalmanként továbbra is fellépett. Zsidó származása miatt a II. világháború idején nem szerepelhetett, 1945-ben pedig Major Tamás nem engedte vissza a Nemzeti Színházba. Az ezt követő években is csak néhányszor léphetett színpadra egy-egy darabban. 1909-ben nyitott színészképző iskolájában öt évtizeden keresztül számos kitűnő színészt nevelt. Pályáját operettekben kezdte, különösen népi és parasztfigurák alakítójaként volt népszerű, de bohózatokban, klasszikus vígjátékokban és filmekben is aratott sikereket.

Rudas László (Róth Adolf, 1885–1950): filozófus, kommunista politikus

1945-ben képviselő lett, majd a kommunista pártoktatásban vállalt szerepet

1905-ben csatlakozott a szociáldemokrata mozgalomhoz, majd 1918-ban a Kommunisták Magyarországi Pártja első központi bizottságának lett tagja. A Tanácsköztársaság idején a Tanácsok Országos Gyűlésének képviselője, a bukás után Bécsbe emigrált, 1922-től a Szovjetunióban élt, egyetemi oktatóként, majd a Lenin Intézet tudományos munkatársaként dolgozott. 1945-ben tért haza, a Magyar Kommunista Párt Központi Pártiskolájának igazgatója, valamint nemzetgyűlési képviselő lett. Az 1948-ban létrejött közgazdaság-tudományi egyetem első rektora volt. Filozófiát, filozófiatörténetet és történelmi materializmust tanított, a dogmatikus marxizmus-leninizmust képviselte. A Rákosi Mátyás nevével fémjelzett kommunista politika egyik ideológusa volt.

Ruszkiczay-Rüdiger (Rüdiger) Imre (1889–1957): katonatiszt

1944. október 16-án, a nyilas hatalomátvételt követően a Gestapo letartóztatta

1910-ben hadnaggyá avatták. Az első világháborúban frontszolgálatot teljesített, 1918. november 3-án hadifogságba esett. 1921-ben belépett a Magyar Honvédséghez. 1941-ben altábornaggyá léptették elő. 1943-tól a honvédelmi miniszter általános helyettese volt. 1944. október 16-án, a nyilas hatalomátvételt követően a Gestapo letartóztatta. 1944 novemberétől 1945. január végéig a sopronkőhidai börtön rabja, majd ezt követően 1948-ig szovjet hadifogságban volt. Miután a Szovjetunióból hazatért, 1949. február 22-én a népbíróság először nyolc évre ítélte, majd június 8-án ezt három évre mérsékelte. A börtönbüntetés letöltését követően, 1951 júniusában a kistarcsai internálótáborba került, ahonnan 1953-ban szabadult.

Salkaházi (Schalkház) Sára (1899-1944): szociális testvér, a Világ Igaza.

A Dunába lőtték, mert zsidókat mentett a nyilas uralom idején

1919-től újságíróként dolgozott. 1929-ben jelentkezett a Szociális Testvérek Társaságába, 1940-ben letette örökfogadalmát. 1941-től a Katholikus Dolgozó Nők és Leányok Szövetségének országos vezetője és lapjuk szerkesztője. 1944-ben a szociális testvérek fővárosi és vidéki házai, így a Salkaházi Sára által vezetett ház is tele volt bújtatottakkal.1944. december 27-én a nyilasok zsidók után kutattak a vezetése alatt álló Bokréta utcai munkásnőotthonban, majd Bernovits Vilma hitoktatónővel és másokkal együtt elhurcolták. Egy szemtanú szerint még aznap este mezítelenre vetkőztetve a jeges Dunába lőtték őket. Sára testvérnek közel százan köszönhetik életüket. 2006-ban XVI. Benedek pápa boldoggá avatta.

Sántha Kálmán (1903–1956): orvos, ideggyógyász, akadémikus

1944-ben az Ideiglenes Nemzetgyűlés alelnöke lett

1927-ben szerzett diplomát a budapesti egyetemen, majd annak elme- és idegklinikáján dolgozott.  1936–1937-ben az Egyesült Államok több egyetemén végzett kutatásokat. 1937-től tanársegéd volt a debreceni klinikán, később annak vezetője lett. 1944. december 21-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés egyik alelnökévé választották. 1951-ben politikai okokból megfosztották katedrájától, illetve 1946-ban elnyert MTA-tagságától, majd Balassagyarmaton lett főorvos. 1956-ban rehabilitálták, és visszakapta akadémiai tagságát is, de egyetemi oktatási tevékenységét betegsége miatt már nem folytathatta.

Schmidhuber, Gerhard (1894–1945): német katonatiszt

Páncélos hadosztályával részt vett 1944–1945-ben a budapesti harcokban

1914-ben lett katona, tisztként harcolta végig az I. világháborút. 1920–1934 között kereskedőként dolgozott, majd ismét katona lett. 1939-től kezdve a német hadsereg több hadjáratában vett részt. 1944 októberében vezényelték Budapest térségébe. Az ostrom alatt a pesti hídfő védelmét irányította. A budapesti gettó nyilasok által tervezett „felszámolását” (azaz a budapesti zsidó lakosság kiirtását vagy elhurcolását) azzal akadályozta meg, hogy 1945. január 16-án elzavarta a gettó őrizetét ellátó nyilasokat – bár vitatott, hogy ez saját döntésének volt köszönhető. A kitörés közben, harcban esett el.

Schoenfeld, Hans Frederick Arthur (1889–1952): amerikai diplomata

1945-től az amerikai diplomáciai misszió vezetője Budapesten

1910-től volt az amerikai diplomáciai testület tagja, első állomáshelye Caracas volt. 1928 és 1944 között követi funkciót töltött be több országban (Bulgária, Dominikai Köztársaság, Finnország). 1945-től a Szövetséges Ellenőrző Bizottság mellett működő amerikai politikai misszió vezetője, majd az Egyesült Államok követe volt Magyarországon. 1947-ben tért haza, és nyugállományba vonult. 

Serédi Jusztinián (Szapucsek György, 1884–1945): római katolikus főpap, egyházjogász

1944-ben törvénytelennek nyilvánította Szálasi Ferenc uralmát

Gimnáziumi tanulmányait Pozsonyban kezdte, majd 1901-ben felvételét kérte a bencés rendbe, így Győrben a bencések gimnáziumában érettségizett. Egyetemi tanulmányait 1904-ben Rómában kezdte meg a Szent Anzelm Egyetemen, ahol érdeklődése az egyházjog irányába fordult. 1908-tól kisebb megszakításokkal több mint másfél évtizeden keresztül dolgozott a Szentszék szolgálatában, ahol egyrészt Pietro Gasparri bíboros munkatársaként részt vett az új kánonjogi kódex elkészítésében, másrészt nemzetközi hírű egyházjogászként tanított a bencés rend Szent Anzelm Egyetemén. XI. Piusz pápa 1927. november 30-án esztergomi érsekké nevezte ki, majd december 19-én bíborossá kreálta. A világháború kitörése után részt vett a lengyel menekültek és a zsidók mentésében, különösen az áttértek érdekében tett sokat. 1944 júniusában beleegyezett egy közös püspökkari körlevél kiadásába, amelynek felolvasásáról a kormány tiltakozására és ígéretei fejében lemondott. Az Országtanács 1944. október 27-én tartott ülésén törvénytelennek nyilvánította Szálasi Ferenc hatalmát és a november 4-én tartott eskütételén sem vett részt. 1944-től decemberétől, amikor a harcok elérték Esztergom térségét, megszűnt a lehetősége püspöktársaival való kapcsolattartásra, és a hiányos egészségügyi ellátás következtében 1945. március 29-én elhunyt.

Shvoy Kálmán (1881–1971): katonatiszt, politikus

1945 februárjában a nyilasok internálták

A katonai iskolák elvégzése után 1925-ben államtudományi doktori oklevelet szerzett. Az első világháborúban többnyire vezérkari beosztásokban teljesített szolgálatot, különböző alakulatoknál. 1919 júniusától részt vett a Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg szervezésében. 1934-ben nyugállományba került, majd politikusi pályára lépett. 1935 és 1939 között a Nemzeti Egység Pártjának országgyűlési képviselője volt. 1945 februárjában a nyilasok internálták többek között a testvérével Shvoy Lajos székesfehérvári püspökkel, miután a második világháborúban náciellenes tevékenységet folytatott. 1945 júniusában megfosztották rendfokozatától, katonatiszti nyugdíjat nem kapott, ezért különböző alkalmi munkákból élt Szegeden a haláláig.

Shvoy Lajos (1879-1968): római katolikus főpap

1944 őszén dunántúli püspöktársaival hiába kérte Szálasi Ferencet, hogy ne vesse oda a Dunántúlt a háború pusztításainak

Rövid ideig hittanárként dolgozott, majd a Regnum Marianum világi papi közösség első, templomépítő plébánosa lett. 1927-től székesfehérvári megyéspüspök. Kormányzása alatt másfélszeresére nőtt a plébániák és lelkészségek, megduplázódott az esperesi kerületek száma. 1944 őszén dunántúli püspöktársaival – köztük Mindszenty Józseffel valamint Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapáttal – hiába kérte Szálasi Ferencet, hogy ne vesse oda a Dunántúlt a háború pusztításainak. 1945 februárjában, a nyilasok többek között testvérével Shvoy Kálmán altábornaggyal  (1881–1971) együtt internálták, 1951-ben pedig a kommunisták vették házi őrizetbe.

Slachta Margit (1884–1973) szociális testvér, politikus

Tanítói, majd tanári képesítést szerzett, 1908-tól volt tagja a Szociális Misszióstársulatnak. 1920-ban az első magyar női nemzetgyűlési képviselő lett a Keresztény Női Tábor (KNT) jelöltjeként

1923-ban a Misszióstársulat főnöknője az addigi életvitelt, küldetést új szabályzat bevezetésével alapvetően megváltoztatta, ezért Slachta több társával együtt kivált és megalapították a Szociális Testvérek Társaságát, amelyet 1963-ig vezetett. 1942-től ún. világnézeti kurzusokat szervezett az egész országban, hogy a keresztény értékrend közvetítésével ellensúlyozza a hitleri propagandát. 1944-ben részt vállalt a zsidómentésben, több embert bújtatott a Társaság házaiban, a központi rendházat sikerült svéd és vatikáni védelem alá helyeztetnie. 1945 novemberében a Polgári Demokrata Párt listáján, pártonkívüli jelöltként került be a nemzetgyűlésbe, az 1947-es választásokon viszont már a KNT színeiben jutott be a parlamentbe. 1948. június 17-én kizárták az országgyűlésből, mert az előző napon megszavazott, az egyházi iskolák államosításáról szóló törvényjavaslat elfogadása után ülve maradt, míg a többi képviselő a Himnuszt énekelte. 1949 júniusában húgával együtt elhagyta az országot, majd az Egyesült Államokban telepedett le.

Sólyom (Schick) László (1908–1950): rendőri és katonai vezető.

Budapest rendőrfőkapitánya (1945–1947), majd a Honvédség, később a Néphadsereg vezérkari főnöke (1947–1950)

1931-ben fejezte be tanulmányait a Ludovika Akadémián, majd 1935 – 1939 között elvégezte a hadiakadémiát. 1941-ben az Szovjetunió elleni háború megindítása után, mint vezérkari századost nyugdíjazták. 1942-ben belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába, és bekapcsolódott a németellenes mozgalomba. 1944. március 19. után illegalitásba ment és a Magyar Fronton belül szervezett Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottság tagja lett. 1944. november 19-én letartóztatták, de sikerült megszöknie. 1945 után a Budapest rendőrfőkapitánya, 1947-ben a honvédség vezérkari főnöke. Tagja volt a Népgazdasági Tanácsnak. 1947 – 1950 között emellett a Honvéd Tisztképző Akadémia hadtörténeti tanára. 1950. május 20-án koholt vádak alapján letartóztatták, halálra ítélték és kivégezték. 1956-ban rehabilitálták.

Sombor-Schweinitzer József (1895–1950): rendőrtiszt

1945-ben Himler Mártont segítette a magyar háborús bűnösök felkutatásában

A jogi egyetem elvégzése után a rendőrség szolgálatába állt. 1923-ban a Budapesti Rendőr-főkapitányság Politikai Osztályára került. 1935-ben Moszkvába ment a hivatalos magyar delegáció tagjaként. 1938-ban lett a Rendőr-főkapitányság Politikai Osztályának a vezetője. Fellépett a szélsőjobboldali és baloldali mozgalmakkal szemben. 1944-ben, a német megszállást követően, felesége zsidó származása miatt leváltották, a  Gestapo letartóztatta, és koncentrációs táborba deportálták. 1945-ben 585 Himler Mártont segítette a magyar háborús bűnösök felkutatásában.

Steinmetz Miklós (1913–1944): magyar származású szovjet katonatiszt

A Vörös Hadsereg Pestszentlőrincnél hősi halált halt parlamentere

Pécsett született, szüleivel 1932-ben a Szovjetunióban telepedett le. A köztársaságiak oldalán harcolt a spanyol polgárháborúban. A második világháborúban a Vörös Hadseregben szolgált, a magyarországi harcok idején századosi rangban. 1944 decemberében, Budapest körülzárása után önként jelentkezett, hogy átadja a német csapatok parancsnokának a szovjet fegyverletételi ultimátumot. Mint az iratot vivő parlamenter, 1944. december 29-én többekkel elindult a vecsés-budapesti műúton Pestszentlőrinc, azaz a német állások felé. Gépkocsijuk azonban felrobbant, az egyik szemtanú szerint gránáttalálat érte, egy másik szemtanú szerint aknára futott. A támadásban Steinmetz életét vesztette.

Stern Samu (1874–1946): üzletember, zsidó vallási vezető

Magyarország német megszállását követően a Zsidó Tanács elnökévé nevezték ki

A kereskedelmi iskola elvégzése után a család birtokán dolgozott, majd megalapította saját tejgazdaságát. Az első világháború idején a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank igazgatója lett. 1916-ban Ferenc József császártól megkapta az udvari tanácsosi címet. 1919-ben Bécsbe emigrált, ahonnan a Tanácsköztársaság bukása után tért haza. 1929-ben a Pesti Izraelita Hitközség, majd 1932 májusában a Magyar Izraeliták Országos Irodájának lett az elnöke. Magyarország német megszállását követően a Zsidó Tanács elnökévé nevezték ki. A tanáccsal fordította le magyarra az Auschwitzi-jegyzőkönyvet. 1944. október végéig maradt meg pozíciójában, majd bujkálni kényszerült. Annak ellenére, hogy 1945-öt követően náci kollaborálással vádolták, nem állították bíróság elé.

Stollár Béla (1917–1944): újságíró, ellenálló, a Világ Igaza

1944-ben a Klotild ellenállási csoport egyik vezetője volt

Tanulmányai végeztével először banktisztviselőként, majd újságíróként dolgozott. A népfrontos összefogás híveként szoros kapcsolatot tartott fenn Bajcsy-Zsilinszky Endrével és Szakasits Györggyel. 1942-ben katonai szolgálatra hívták be, elvégezte a hadapródiskolát, majd a Vezérkari Főnökség 3. osztályára osztották be. 1944 novemberében megszervezte a baloldali újságírókból álló Magyar Szabadság Mozgalmat. Összeköttetései révén számos üldözött életét mentette meg. Szakasitscsal együtt létrehozta az V. kerületben működő Klotild csoportot, amelynek feladata a Légrády-nyomda védelme volt. Az ellenállási csoport több kisebb fegyveres akciót hajtott végre. A nyilasok 1944. december 25-én körülzárták a csoport körletét, Stollár pedig a velük folytatott tűzharcban életét vesztette. Az egykori Klotild utca ma Stollár nevét viseli. 2003-ban a Yad Vashem budapesti zsidómentő tevékenységéért a Világ Igaza kitüntetésben részesítette.

Sulyok Dezső (1897–1965): jogász, politikus

Imrédy Béla népbírósági perében ügyészként a vádat képviselte

1916-tól az olasz fronton harcolt, 1919–1920 között pedig a csendőrségnél szolgált. 1924-ben szerzett diplomát a budapesti egyetemen, majd Pápán helyezkedett el ügyvédként. 1935-ben országgyűlési képviselő lett a Nemzeti Egység Pártja színeiben, de 1937-től a Független Kisgazdapártban politizált. Képviselőként felszólalt a zsidótörvények ellen, és nyilvánosságra hozta Szálasi Ferenc örmény származását. 1942–1943-ban az orosz fronton szolgált. Magyarország német megszállása (1944.  március 19.) után letartóztatták, de Mindszenty József közbenjárására kiszabadulhatott. A nyilas uralom alatt bujkálni kényszerült. 1945 áprilisától szeptemberig Pápa polgármestere, júniustól az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja lett. Imrédy Béla népbírósági perében ügyészként a vádat képviselte. 1945–1947 között parlamenti képviselő volt. 1946-ban miniszterelnöki kinevezése a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt ellenállása miatt nem valósult meg, sőt 1946 márciusában a Kisgazdapárt ki is zárta tagjai közül 19 képviselőtársával (köztük Nagy Vincével) együtt. E 20 parlamenti képviselő alapította meg a Magyar Szabadság Pártot, amelynek Sulyok lett az elnöke, és egyúttal a Holnap címet viselő pártlap főszerkesztője. Mivel az 1947-ben módosított választójogi törvény kizárta a megválasztható jelöltek köréből, feloszlatta pártját, majd augusztusban elhagyta az országot, és az Egyesült Államokban telepedett le. 1949-ben tagja lett a Magyar Nemzeti Bizottmánynak, de Nagy Ferenccel való vitája következtében kivált a testületből. 1956-ban Magyar Október 23. Mozgalom néven önálló szervezetet alapított, ez azonban nem tudott különösebb befolyásra szert tenni.

Supka Géza (1883–1956): régész, művészettörténész, publicista

1945-től a Nemzeti Múzeum elnöke lett

Tanulmányait Budapesten, Grazban és Kolozsváron végezte. 1904 és 1920 között a Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárában dolgozott, mint segédőr, majd őr. Számos ország városában tartott előadásokat: így Bécsben, Rómában, Lipcsében, Kielben, Kölnben és Stockholmban. 1918 decembere és 1919 márciusa között Magyarország prágai követe volt. A Nemzeti Múzeumban betöltött állását 1921-től nem kapta vissza. Több lap, illetve folyóirat munkatársa volt. 1927-ben kezdeményezésére rendezték meg az első könyvnapot. 1934 és 1945 között a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárosaként dolgozott. Nem hosszú ideig ugyan, de 1945-től  a múzeum elnöke lett. A második világháború idején a Szabadság, Emberség, Magyarság elnevezésű ellenállási szervezetet hozta létre és irányította. A Polgári Demokrata Párt egyik alapító tagja, majd alelnöke volt. 1945-ben az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja lett, 1947 és 1949 között országgyűlési képviselő volt. 1945-öt követően leginkább régészként és művészettörténészként tevékenykedett, idővel a közélettől is visszavonult.

Szabo (Bushell), Violette Reine Elizabeth (1921-1945): brit hírszerző, ellenálló

Brit különleges ügynökként a nácik által elfoglalt Vichy Franciaországban teljesített kémszolgálatot

1940-ben házasságot köt a francia idegenlégió kapitányával, Etienne Szaboval. Férjét két évvel később elveszítette: Szabo kapitány 1942-ben El-Alameinnél elesett. Ezt követően kereste meg a brit titkosszolgálat. Violette Szabo francia nyelvtudása révén egy rövid tanfolyam elvégzése után 1944 áprilisában már ejtőernyővel érkezett első franciaországi küldetésére. Feladata információszerzés, a Rouen környéki ellenállás lehetőségeinek feltárása volt. Bár kétszer is letartóztatta a francia rendőrség, a nácik által elfoglalt területen teljesített hathetes küldetését bevégezve sikeresen hazatért. Második titkos megbízatása során a normandiai partraszállás idején a hátországban működő ellenállás megszervezésében vett részt. Bár a feladatát, a francia ellenállás egyik vezetőjének megszöktetését sikerrel teljesítette, 1944. június 10-én a német politikai rendőrség, a Gestapo fogságába esett. A ravensbrücki koncentrációs táborba szállították, ahol 1945-ben agyonlőtték.

Szabó Borbála (1920–1975)

1944 őszén zsidó származásúként behívták munkaszolgálatra

Érettségi után egy fűzőszalonban dolgozott. 1944 őszén zsidó származásúként behívták munkaszolgálatra és a ferencvárosi pályaudvar fűtőházába vezényelték. Vőlegényét a nyilas hatalomátvétel első napjaiban elfogták, neki írta az idézett naplót, azonban soha többé nem látta viszont. Az írás a női munkaszolgálatosok mindennapjait és a budapesti gettóbeli életet mutatja be. 1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba (MKP), 1952-ig a VI. kerületi pártbizottságon dolgozott. 1952-től nyugdíjazásáig a Pénzügyminisztérium főelőadója és a minisztériumi pártbizottság tagja volt.

Szabó Ilonka (1911–1945): operaénekesnő, ellenálló

A korszak egyik leghíresebb operaénekesnője volt

Pályáját a Mátyás-templom énekeseként kezdte, majd 1934-től az Operaház tagja volt. Az Operaházban Rosinaként Rossini A sevillai borbély című operájában lépett először színpadra. 1936-ig volt ösztöndíjas, majd 1936-tól haláláig magánénekes. Főleg koloratúrszoprán és szubrett szerepeket énekelt. Rendkívül finom hangjával, lényének bájával és egyedülálló színészi képességével számos drámai és lírai koloratúrszoprán főszerep megformálójaként aratott sikereket. Budapesten, a I. kerületi Donáti utca 49. számú ház első emeleti erkélyes lakásában lakott férjével, Hivess Henrikkel. Együtt csatlakoztak az ellenálláshoz, Kiss János altábornaggyal és a Magyar Nemzeti Függetlenségi Fronttal álltak kapcsolatban. Halálának körülményei a mai napig nem tisztázottak. Egyes vélemények szerint férjét elfogták, de megszökött, ezért az énekesnőt hurcolták el a nyilasok. Budapest körülzárása után a Ferenc József fiúnevelő intézetben állomásozott az SS Feldherrnhalle páncélgránátos divizió és a Homonnay Márton által vezetett nyilas alakulat. Ide hurcolták Szabó Ilonkát. A nyolchónapos terhes operaénekesnő a kínzásokba belehalt. Azonban más vélemények szerint a történet legenda, és valójában gyermekágyi lázban hunyt el.

Szabó Imre (1891–1955): református lelkész

1944 októberében menedéket nyújtott üldözött zsidó származású gyermekeknek a Julianna Iskola alagsorában

1923-tól református lelkész a Vilma királyné úton (ma: Városligeti fasor), 1932-től a budapesti református egyházmegye első esperese. 1944 októberében menedéket nyújtott üldözött zsidó származású gyermekeknek a Julianna Iskola alagsorában. 1948-ban lemondott országos egyházi egyesületi tisztségeiről, mert látta, hogy nem képes megakadályozni az iskolák államosítását. 1951-ben egyháza vezetői lemondatták esperesi tisztéről és budapesti lelkészi állásából is távozni kényszerült. Egy félreeső Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei gyülekezetbe, Bujra helyezték, ahol haláláig szolgált.

Szakasits Árpád (1888-1965): szakszervezeti vezető, újságíró, politikus.

A Magyar Köztársaság elnöke (1948–1949), majd a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke (1949–1950).

A hat elemi elvégzése után először faszobrász lett, majd kitanulta a kőfaragó-mesterséget. Később magánúton folytatta tanulmányait, felső ipariskolát végzett. Az első világháború alatt a hátországban szolgált. 1917 őszén a Villamos és Helyiérdekű Vasúti Alkalmazottak Szakszervezetének titkára, a Villamos című lap szerkesztője. Az 1918 júniusi sztrájk után letartóztatták, de megszökött. 1918. novemberében a Budapesti Munkástanács jegyzője. 1919 júniusától a Belügyi Népbiztosság közigazgatási osztályát vezette. 1919 végétől a Népszava szerkesztőségi titkáraként dolgozott. A Tanácsköztársaság bukása után ismét a Népszava és az Építőmunkás szerkesztőségének munkatársa. 1920-ban letartóztatták egy 1919-es beszéde miatt; egy év börtönbüntetésre ítélték. 1925 december végén az MSZDP XXIII. kongresszusán a pártvezetőség tagjai közé választották, 1927-1928-ban ügyvezető titkár, majd 1939-ben a párt főtitkárává választották. 1940-től a Népszava főszerkesztője. 1942-ben részt vett a Magyar Történelmi Emlékbizottság munkájában. Az 1942. május-júniusi letartóztatások során őt is elfogták, de egy hónap után szabadlábra helyezték. Részt vett a Magyar Front létrehozásában, majd az Intézőbizottság elnöke lett. A német megszállás után illegalitásba vonult, 1944. október 10-én Kállai Gyulával aláírta a két munkáspárt együttműködéséről szóló egyezményt. 1945. február 15-től Pesten a párt főtitkáraként irányította a Szociáldemokrata Párt munkáját. 1945 márciusában a Budapesti Nemzeti Bizottság elnökévé, áprilisban az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjává választották. 1945. szeptember 6-tól a Nemzetgyűlés politikai bizottságának tagja, majd a Nemzeti Főtanács póttagja. 1950-ig képviselő. 1945 augusztusában a MÚOSZ elnökévé választották. 1945. november 15-től a koalíciós kormányban államminiszter, majd 1947 májusától 1948. augusztus 5-ig miniszterelnök-helyettes volt.

Szálasi Ferenc (1897–1946): katonatiszt, hungarista politikus

A Nyilaskeresztes Párt élén Magyarország miniszterelnöke és „nemzetvezetője”.

Örmény eredetű családból származott. 1915-ben avatták hadnaggyá, az első világháború alatt az olasz, majd rövid ideig a nyugati fronton harcolt. A Tanácsköztársaság bukása után a Nemzeti Hadseregben szolgált, csapat-, majd vezérkari tiszti beosztásokban. Szálasi, hogy a katonatisztek számára tilos politikai kérdésekkel foglalkozhasson, 1935-ben nyugdíjazását kérte. Ekkor alapította meg a Nemzeti Akarat Pártját. Cél és követelések című művében (1936) foglalta össze ideológiáját, a hungarizmust, amely szerint a magyarság életteréül az európai „nagytérben” a Kárpát-medence („Kárpát–Duna Nagyhaza”) kell, hogy szolgáljon. Szálasi politikai elképzeléseinek fontos eleme volt a szociális és antiszemita demagógia, amellyel kispolgári és munkás rétegeket kívánt megnyerni. Pártját 1937-ben betiltották ugyan, de néhány hónap múlva újjáalapította Magyar Nemzetiszocialista Párt néven. 1938-ban Szálasit államellenes tevékenység vádjával 3 év fegyházbüntetésre ítélték, de 1940-ben amnesztiával szabadult, majd átvette az időközben Nyilaskeresztes Párt nevet viselő politikai mozgalma vezetését, amely az 1939-es választásokon 29 mandátumot szerezve a legnagyobb ellenzéki párt lett. A háború alatt népszerűségét elvesztő párt és vezére 1944. október 16-án került vezető szerepbe, amikor a kiugrási kísérlet kudarca után a németek zsarolásának engedve Horthy Miklós kormányzó Szálasit nevezte ki miniszterelnöknek. Az új kormányfő (november 2-ától „nemzetvezető”, azaz államfő is) kiállt a háború folytatása, az állam „hungarista” átszervezése, illetve a „teljes zsidótlanítás” mellett. A szovjet előrenyomulás következtében a nyilasok által uralt országrész területe egyre zsugorodott: a „nemzetvezető” főhadiszállását előbb Farkasgyepűre, majd Brennbergbányára, aztán Kőszegre, végül Ausztriába helyezte át. Szálasi 1945. május 5-én esett amerikai fogságba német területen. Október 3-án az amerikai hatóságok kiadták Magyarországnak, Budapesten népbíróság elé állították, és 1946. március 12-én kivégezték.

Széchényi Viktor gróf (1871–1945): katonatiszt, gazdálkodó, politikus

Budapest ostromakor feleségével a Budai Várban, az Úri utca 52-ben ragadt

A budapesti piarista főgimnázium elvégzése után a pályáját katonatisztként kezdte, majd a tartalékállományba kerülését követően a család sárpentelei birtokára vonult vissza gazdálkodni. 1906-tól 1930-ig töltötte be a Magyar Országos Tűzoltó Szövetség elnöki posztját. Szintén 1906-tól 1939-ig, kisebb kihagyásokkal, Fejér vármegye és Székesfehérvár főispánja volt. 1944 karácsonyán feleségével együtt fiát, a vadászként és íróként ismert Széchényi Zsigmondot látogatták meg, azonban az ostrom idejére ott ragadtak a Budai Várban, az Úri utca 52-ben. Eközben napi jegyzeteket készített. Az ostrom után nem sokkal, 1945 áprilisában meghalt.

Szekfű Gyula (1883–1955): történész, egyetemi tanár, publicista

1945 és 1948 között moszkvai követi, majd nagyköveti posztban tevékenykedett

Az érettségit Székesfehérváron tette le a ciszterci rend főgimnáziumában 1900-ban. 1904-ben a budapesti tudományegyetemen történelem-latin szakos tanári oklevelet szerzett. 1905 és 1906 között a Magyar Nemzeti Múzeum, 1908 és 1910 között a Magyar Országos Levéltárban volt gyakornok. 1916-ban magántanári képesítést szerzett. Mindezek mellett a bécsi Kamarai Levéltár munkatársaként is tevékenykedett. 1919-ben kinevezték a budapesti tudományegyetemre tanszékvezetőnek, de nem fogadta el. 1924-ben rendkívüli tanár, 1925-től már egyetemi tanárként dolgozott az újkori magyar történeti tanszéken. 1927 és 1939 között a Magyar Szemle szerkesztője volt. 1939 és 1944 között a Magyar Nemzetben publikált. 1945 áprilisában tagja lett az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek. 1945 és 1948 között moszkvai követi, majd nagyköveti posztban tevékenykedett. 1953 és 1955 között országgyűlési képviselő, 1954 és 1955 között az Elnöki Tanács tagja volt haláláig.

Szenes Hanna (1921–1944): politikus, költő

Izrael nemzeti hőseként tartják számon

A Budapesti Baar-Madas Református Leánygimnáziumban érettségizett 1939-ben, de az egyre fokozódó antiszemitizmus miatt közvetlenül a világháború kitörése előtt kivándorolt Palesztinába. Belépett egy palesztinai zsidó félkatonai szervezetbe, a Haganába. 1944 január–februárban önként jelentkezett a brit hadsereg Különleges Akciók Szervezetéhez (Special Operations Executive, SOE) ejtőernyős kiképzésre, amelyre Egyiptomban került sor. Kiképzése után főhadnagyi rangot kapott és négy társával együtt különleges akcióra vállalkozott: a jugoszláv partizánok által ellenőrzött területen dobták le őket. Innen a Dráván átkelve Magyarország területére érkezett, de küldetése teljesítése előtt a csendőrök letartóztatták 1944. június 9-én. A nyilas hatalomátvétel után a Gestapo fogságába került, majd a nyilas bíróság halálra ítélte és kivégezte.

Szent-Györgyi Albert (1893–1986): Nobel-díjas magyar orvos, fiziológus, biokémikus

A Lónyai utcai református gimnázium elvégzése után egyetemi tanulmányait Budapesten folytatta, s 1917-ben orvosdoktori oklevelet szerzett

Részt vett az első világháborúban mint medikus, de sebesülését követően hamarosan leszerelték. Ezután több külföldi városban folytatott tanulmányokat, így Pozsonyban, Prágában, Berlinben, Leidenben, Groningenben. 1927-ben a cambridge-i egyetemen megszerezte második doktorátusát, ezúttal kémiából. 1931 és 1945 között a Szegedi Tudományegyetemen professzorként majd az Orvosi Vegytani Intézet igazgatójaként dolgozott. Úttörő jelentőségű felfedezése volt az, hogy 1932 folyamán a hexuronsavat azonosította a C-vitaminnal. 1937-ben kapta meg az orvosi Nobel-díjat. 1938 és 1944 között országgyűlési képviselő, illetve a Felsőház tagja volt. 1943-ban, Kállay Miklós tudtával, de nem az ő megbízásából, Isztambulban titkos tárgyalásokat folytatott a brit diplomatákkal: ebbéli tevékenységét a német hírszerzés felderítette. 1945 és 1947 között a Pázmány Péter Tudományegyetem Biokémiai Intézetének lett az igazgatója. 1947 végén elhagyta az országot, és az Egyesült Államokban, a Boston melletti Woods-Hole-ban telepedett le.

Szerb Antal (1901-1945): író, irodalomtörténész

A kor irodalmi életének jelentős alakja, munkaszolgálatosként halt meg

A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett, majd egy évig Grazban nyelvet tanult. 1924-ben magyar-német-angol szakos diplomát szerzett a budapesti egyetemen és még abban az évben doktorált. Járt Párizsban és Olaszországban, 1929-30-ban Londonban volt tanulmányúton. 1925-tõl Kőbányán, 1928-tól a Vas utcai felsőkereskedelmi fiúiskolában tanított. 1932-ben elnyerte az Erdélyi Helikon magyar irodalomtörténet megírására közzétett pályázatának (1930) első díját. Az 1934-ben megjelent Magyar irodalomtörténettel országos hírnevet szerzett. 1933-ban a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották. 1935-ben és 1937-ben Baumgarten-díjat kapott. Szellemi műhelyének tekintette a Kerényi Károly körül kialakult, klasszika-filológusokból álló baráti társaságot. Sík Sándor és Zolnai Béla támogatásával 1937-ben a szegedi egyetem magántanárává habilitálták. 1938-ban házasságot kötött Bálint Klárával. Az 1930-as évek végén kapcsolatba került a Vajda János Társasággal. Irodalmi előadásokat tartott a Magyar Rádióban. 1941-től alkotói tere egyre szűkült: rádióelőadásai elmaradtak, Magyar irodalomtörténetét betiltották, a Nyugat megszűnt. 1943-ban, majd 1944. június 5-én behívták munkaszolgálatra. Fertőrákosra, onnan Balfra vitték. Embertelen körülmények között halt meg 1945. január 4-én.

Szombathelyi (Knausz) Ferenc (1887-1946): katonai vezető

A Honvéd Vezérkar főnöke (1941–1944)

Harcolt az első világháborúban, majd a minisztériumba került. 1919-ben tagja volt a Vörös Hadsereg hírszerző és kémelhárító csoportjának. Később többféle tiszti beosztásban szolgált, többek között a Ludovika Akadémián. 1941-ben a Szovjetunió ellen vonuló Kárpát-csoport parancsnoka volt, szeptembertől vezérkari főnöke lett. Igyekezett meggátolni további magyar csapatok frontra való kiszállítását. 1944-ben német nyomásra menesztették. Hadbíróság elé kerütl, ahol felmentették, de a nyilasok Sopronkőhidára hurcolták. A háború után az újvidéki razzia állítólagos támogatása miatt előbb 10 évre, majd életfogytiglanra ítélték. Ismeretlen körülmények között átadták a jugoszláv hatóságoknak, akik halálra ítélték és kivégezték. A magyar Legfelsőbb Bíróság 1994-ben az ellene itthon hozott ítéletet hatályon kívül helyezi, a vádak alól felmentette.

Szviridov, Vlagyimir Petrovics (1897–1963): szovjet katonai vezető, a SZEB elnökhelyettese

Vorosilov helyett valójában ő vezette a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot (SZEB)

1919-től a Vörös Hadseregben szolgált. 1926-ban felvették a kommunista pártba. 1930-ban elvégezte a Frunze Akadémiát, majd 1938-ban a Vezérkari Akadémiát, katonai pályafutása ezen szakaszában tüzértisztként teljesített szolgálatot. 1941 novemberében több front parancsnoka is volt, nem sokkal ezután pedig az Északi és a Leningrádi Front lövészparancsnoka lett. 1943-ban megkapta Sztálintól altábornagyi kinevezést. 1945–1947 között a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) elnökének helyettese volt; 530 Kliment Vorosilov helyett ő vezette a bizottságot. 1949-ben a Központi Hadseregcsoport főparancsnoka lett. 1954 és 1957 között katonai körzetparancsnok volt. Leningrádban hunyt el.

Takács Ferenc (1894–1944): katolikus pap, országgyűlési képviselő

Jugoszláv partizánok többheti kínzás után hívei előtt gyilkolták meg

A gimnáziumot és a teológiát Kalocsán végezte. 1918. május 26-án szentelték pappá. A kápláni évek után 1940-ben nevezték ki plébánosnak a délvidéki Péterrévére, 1941-ben pedig a visszacsatolt Bácska országgyűlési képviselője lett. 1942-ben a szegedi egyetemen egyházjogból doktorált. 1944 októberében a bevonuló jugoszláv partizánok két hétig kínozták, majd november 19-én, Szent Erzsébet napján a péterrévei községháza előtti téren, a nagymiséről odahajtott nép előtt agyonlőtték.

Tartsay Vilmos (1901–1944): katonatiszt, ellenálló

Zsidó származása miatt nem maradhatott vezérkari tiszt

A Ludovikán, majd a Hadiakadémián végzett. Hosszabb csapatszolgálat után 1933-ban befejezte tanulmányait a Hadiakadémián és közben a közgazdasági egyetemen doktorált. Utána különböző csapattesteknél szolgált vezérkari tisztként. 1940 végén a nagyváradi önálló huszárezred parancsnoka lett, majd még ugyanebben az évben zsidó származása miatt eltávolították a vezérkarból. 1944 őszén a nyilas puccs után Nagy Jenő ezredes révén bekapcsolódott a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága Katonai Vezérkarának munkájába. 1944. november 22-én az ő lakásán tartóztatták le a mozgalomban részt vevő tisztek egy csoportját. Hadbíróság elé állították, halálra ítélték és kivégezték. 1945 márciusában posztumusz ezredessé léptették elő.

Teleki Géza, gróf (1911-1983): földrajztudós, politikus

Az 1944-es fegyverszüneti delegáció tagja, az Ideiglenes Nemzeti Kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere (1944–1945).

Teleki Pál gróf, miniszterelnök (1879–1941) fia. Egyetemi tanulmányait a bécsi egyetemen végezte, és ott doktorált 1930-ban. 1940-től 1944-ig a kolozsvári egyetemen a gazdasági földrajz tanára. 1944-ben, a német megszállás idején a fegyverszünetet sürgette; tagja lett a szeptember 28-án Moszkvába indított küldöttségnek, amely ott október 11-én alá is írta az ideiglenes fegyverszüneti egyezményt, amely azonban az október 15-i kiugrási kísérlet kudarca miatt nem valósulhatott meg. A Debrecenben megalakult  Ideiglenes Nemzeti Kormányban 1944. december 22-től 1945. november 15-ig vallás- és közoktatásügyi miniszter, majd 1948-ig a budapesti műegyetem közgazdasági karának gazdasági földtani tanszékén tanár, és ott a Dunavölgy tematikus térképsorozatának egyik kimunkálója. 1949-ben az USA-ba távozott.

Tibor Ernő (1885–1945): festőművész, a holokauszt áldozata

1907-ben ő festette az egyik leghívebb Ady Endre képmást

1904-1905-ben a budapesti Mintarajziskolában tanult, a későbbiekben a párizsi Julian Akadémiára került. Az itt készült alkotásokból 1907-ben tárlatot rendezett a nagyváradi megyeházán. Baráti kapcsolatot ápolt a Holnap-körrel, különösen Ady Endrével és Dutka Ákossal. Számtalan kiállítást rendezett Svéd-, Német- és Franciaországban. Az 1920-as évek elején a nagybányai festőkolónián és a felsőbányai művésztelepen dolgozott, ahol számos plein air művet festett. 1925-ben Párizsban, 1926-ban Olaszországban tevékenykedett. Ezt követően Nagyváradon működött, és naturalista életképeket, tájképeket, portrékat és enteriőröket alkotott. 1907-ben készült Ady-portréja egyike a legelső leghívebb Ady-képmásoknak. Alkotásai megtalálhatóak a nagyváradi múzeumban, a Magyar Nemzeti Galériában, valamint erdélyi és külföldi magángyűjteményekben. 1945-ben Dachauban halt meg.

Tildy Zoltán (1889–1961): református lelkész, politikus

Miniszterelnök (1945-1946), köztársasági elnök (1946-1948)

A pápai főiskolán és a belfasti egyetemen tanult teológiát. Hazatérve előbb Pápán tanár, majd lelkész lett Somogyban. Az I. világháború alatt Nagyatádi Szabó István oldalán bekapcsolódott a politikai életbe. 1932-től 1945-ig a szeghalmi református egyház lelkésze. 1930-ban részt vett a Független Kisgazdapárt megalakításában. Az 1931-i választásokon megbukott, 1936-tól 1944-ig országgyűlési képviselő. 1930-tól a Független Kisgazdapárt országos ügyvezető alelnöke, 1945-től elnöke. 1944-ben csatlakozott az antifasiszta Magyar Fronthoz. 1945. novemberben a Kisgazda Párt listáján országgyűlési képviselő, majd miniszterelnök lett (1945. november-1946. február). 1946 – 1948 között köztársasági elnök.

Tombor Jenő (1880–1946): katonai vezető, politikus

A háborúból való kilépés érdekében több memorandumot intézett a kormányzóhoz

1895-ben felvételt nyert a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémiára, ahol 1899-ben fejezte be a tanulmányait. 1908-tól 1912-ig ugyanitt a harcászat tanára volt. 1912-ben vezérkari törzstiszti vizsgát tett. Részt vett az első világháborúban, ezredparancsnokként főként az orosz és az olasz fronton szolgált. 1916-tól vezérkari alezredes volt. 1918 novemberétől a magyar Honvédelmi Minisztérium hadműveleti osztályának a vezetője volt. A Tanácsköztársaság idején a Hadügyi Népbiztosság hadműveleti csoportfőnökeként tevékenykedett. A Tanácsköztársaság bukása után letartóztatták, 1920-ban a katonai felsőbíróság eltávolította a hadseregből. Ezután gyógyszerészi, majd vegyészdoktori oklevelet szerzett. Az 1930-as évektől újságíróként is tevékenykedett; a Szabadság és  1938-tól a Magyar Nemzet külső munkatársa, katonai szakírója volt. 1932-ben csatlakozott a Független Kisgazdapárthoz; tagja lett az országos nagyválasztmánynak. A második világháború alatt részt vett a függetlenségi és az ellenállási mozgalomban. Bajcsy-Zsilinszky Endrével együtt a háborúból való kilépés érdekében több memorandumot intézett a kormányzóhoz és Kállay Miklós miniszterelnökhöz. 1945. június 24-től az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselője, a véderőbizottság elnöke volt. 1945. november 4-én az FKGP országos listáján nemzetgyűlési képviselővé választották, 1945. november 15-től haláláig honvédelmi miniszter volt. Rehabilitálták, vezérőrnagyi, 1946-ban vezérezredesi rendfokozatot kapott.

Tömpe András (1913–1971): rendőri vezető

A Magyar Államrendőrség Politikai Osztályának megszervezője

1931-ben lett a Magyarországi Szociáldemokrata Párt tagja, csatlakozott az illegális kommunista párt (KMP) ifjúsági szervezetéhez, a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetségéhez (KIMSZ) is.  1932-től 1937-ig a brünni német műszaki egyetemen tanult, gépészmérnöki oklevelet szerzett. A KMP tagja 1934-től, a Csehszlovákia Kommunista Pártjának  1935-ben lett tagja. 1937-től a Nemzetközi Brigádok soraiban a köztársaságiak oldalán harcolt a spanyol polgárháborúban, 1939-ben századparancsnokként szerelt le. 1938-ban tagja lett a spanyol kommunista pártnak is. 1939. februárban Franciaországba menekült, ahol a saint cyprien-i, a gurst-i, majd a vernet-i táborban internálták. 1941 tavaszán a dessaui Junkers Művek mérnöke, s megszervezte több mint hetven „spanyolos" hazatérését, majd 1941. októberben hazatért. Novemberben tagja lett az MSZDP-nek és a vasmunkások szakszervezetének. Magyarországra való visszatérése után felvette a kapcsolatot a hazai kommunista mozgalommal. 1943. januárban letartóztatták, de bizonyítékok hiányában elengedték, rendőri felügyelet alá került. 1944. májustól katona volt, a fronton átszökött a szovjet csapatokhoz. 1944. októbertől decemberig ejtőernyős kiképzés után Nógrádi Sándor partizáncsoportjának politikai biztosaként a Felvidéken és Salgótarján környékén harcolt. 1945. januárban az Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyminiszterének megbízásából hozzákezdett a Magyar Államrendőrség Politikai Osztályának megszervezéséhez, májusban kinevezték a Vidéki Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztályának vezetőjévé, amelyet 1946 nyaráig irányított rendőr ezredesi, majd 1946. júliusban rendőr vezérőrnagyi rangban.

Vas (Weinberger) Zoltán (1903-1983): kommunista politikus

1945-ben Budapest közellátási kormánybiztosa, majd polgármestere

Tagja volt a Tanácsköztársaság megdöntése után megindult kommunista ifjúsági szervezkedésnek. 1921-ben letartóztatták, de 1922-ben fogolycsere révén kiszabadult és a Szovjetunióba került. 1924-ben illegális úton visszatért Magyarországra, s a Kommunista Ifjúmunkások Szövetségének (KIMSZ) titkára lett. 1925-ben letartóztatták, és elítélték. 1940-ben a Szovjetunió közbenjárása révén kiszabadult. 1945-től Budapest közellátási kormánybiztosa, majd polgármestere. Jelentős munkát végzett a főváros közellátásának megszervezésében. 1945 és 1949 között a Gazdasági Főtanács főtitkára, mely az újjáépítés és a gazdaság irányító szerveként működött.

Veres Péter (1897–1970): népi író, parasztpárti politikus

Az ő irányítása alatt zajlott Magyarországon a földreform 1945–1946-ban

1937–1944 között politizált, írt és gazdálkodott. A 30-as évek közepétől egyrészt a munkából, másrészt az írói tiszteletdíjból földeket kezdett el vásárolni, hiszen nagy volt a család. 1935-ben meg tudta vásárolni a házukkal szemben lévő telket házzal együtt. Ezzel családja önálló ingatlanhoz jutott. 1944 végére már 10 hold saját földdel és 6 hold bérlettel rendelkezett. Mintaszerű gazdaságot vitt. Ahhoz, hogy ilyen magas szinten gazdálkodott, nagyban hozzájárultak cselédi évei alatt szerzett tapasztalatai, s ehhez társult olvasottsága is.
1945-ben, Debrecenben a Nemzeti Paraszt Párt elnökévé választották. Egyidejűleg megszületett a földosztással kapcsolatos törvény. A koalíciós pártok és vezetők Veres Pétert kívánták a Földbirtokrendező Tanács elnökének. Az ő irányítása alatt zajlott Magyarországon a földreform 1945–1946-ban. Építés- és közmunkaügyi (1946–1947), majd honvédelmi miniszter (1947–1948) volt.

Vörös János (1891–1968): katonai vezető, politikus

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány honvédelmi minisztere (19441945)

A traiskircheni császári és királyi hadapródiskola elvégzése után, 1911. szeptember 1-jével avatták zászlóssá. Már főhadnagyként vett részt az első világháborúban. Helytállásáért magas kitüntetésekben (Vaskoronarend III. osztálya, III. osztályú katonai érdemkereszt, mindkettő a kardokkal) részesült, és ezért később felvételt nyert a Vitézi Rendbe is.1940. november 1-jétől a 2. gépkocsizó dandár parancsnoka volt, 1941. május 1-jével tábornok. Már nyugállományba helyezését tervezték (1943. augusztus 1-jétől háromhavi egészségügyi szabadságot kapott, majd a II. hadtest parancsnoka lett), amikor Magyarország 1944. március 19-i megszállása után német nyomásra 1944. április 19-én kinevezték a Magyar Királyi Honvéd Vezérkari Főnökség élére, majd május 10-én vezérezredessé léptették elő. Szeptembertől azonban a korábban feltétlenül némethű tábornok felismerte, hogy Magyarország létérdeke a háborúból való mielőbbi kilépés. 1944. október 15-i szerepe máig vitatott: határozatlan utasításaival, kétértelmű magatartásával hozzájárult a kiugrási kísérlet kudarcához. A nyilasok elől bujkálva, kalandos körülmények között (ferences rendi szerzetesnek öltözött) november 1-jén Kecskeméten önként jelentkezett a szovjet csapatoknál. Moszkvába vitték, ahol 1944. november 7-től részt vett a fegyverszüneti, majd kormányalakítási tárgyalásokban. 1944. december 12-én érkezett vissza Moszkvából a leendő magyar kormány néhány tagjával együtt. Tagja lett az Ideiglenes Nemzetgyűlés előkészítő bizottságának. December 18-án Hódmezővásárhely küldötteként – pártonkívüliként – került be az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. 1944. december 22-én honvédelmi miniszternek választották meg, 1945. november 15-ig állt a minisztérium élén, egyben a Honvéd Vezérkar főnöke beosztást is beöltötte 1946. március 2-ig. Tagja volt annak a küldöttségnek, amely 1945. január 20-án Moszkvában aláírta a magyar fegyverszüneti egyezményt.

Vorosilov, Kliment Jefremovics (1881–1969): szovjet katonai vezető, politikus

1945–47-ben a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke volt Magyarországon

1903-ban lépett be a kommunista pártba. A polgárháborúban a lovasság egyik megszervezője volt. 1925-től hadügyi és haditengerészeti, 1934-től 1940-ig honvédelmi népbiztos. 1935-ben az elsők között kapta meg a Szovjetunió marsallja címet. 1941-ben Leningrád védelmét irányította, de korlátozott képességei, csapatai elégtelen felszerelése és rossz harci morálja miatt is kudarcra volt ítélve, ezért Zsukov vette át a helyét. Később Sztálin kegyeltjeként a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának képviselője volt több fronton. 1942-től a partizánmozgalom főparancsnoka lett. Katonapolitikusként részt vett a moszkvai (1941) és a teheráni (1943) konferenciákon. Ő kötötte meg a fegyverszüneti megállapodást Magyarországgal. A háború után 1945–47-ben a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke volt Magyarországon. 1953–1960 között a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke (államfő) volt.

Wallenberg, Raoul (1912–1947?): svéd diplomata, a Világ Igaza

1944-ben a budapesti zsidóság megmentésében kulcsszerepet vállalt, a szovjetek elhurcolták

Wallenberg gazdag és befolyásos svéd család sarja volt. Rövid banki munka és kötelező katonai szolgálatának letöltése után az Egyesült Államokban szerzett építész diplomát, beszélte az angol, a német és a francia nyelvet. Diplomájának megszerzése után Dél-Afrikában és Palesztinában dolgozott kereskedelmi cégeknél, majd a magyar zsidó kereskedő Lauer Kálmán vezette Közép-Európai Kereskedelmi Rt.-nél helyezkedett el. Wallenberg rövidesen a cég külföldi ügyekkel foglalkozó igazgatója és társtulajdonosa lett, üzleti útjai során Magyarországon is többször megfordult, kiterjedt társadalmi és politikai kapcsolatokra tett szert. Magyarországon 1944 áprilisától zajlott a vidéken élő zsidók gettóba tömörítése és május 15-én megkezdődött Adolf Eichmann és a belügyi államtitkárok irányította deportálásuk is. A svéd nagykövetség ideiglenes útleveleket bocsátott ki azok számára, akiknek rokonai vagy jelentős üzleti kapcsolatai voltak Svédországban. Látván a svédek erőfeszítéseit, az amerikai Háborús Menekültügyi Hivatal (WRB) a svédországi zsidóktól kért javaslatot az összehangolt magyarországi mentőtevékenység irányítójának személyére. Lauer ajánlására a feladattal Wallenberget bízták meg, tevékenységének pénzügyi hátterét amerikai zsidó jótékonysági intézmények (JOINT) biztosították.A feladatot azonnal és önként vállaló Wallenberg 1944. július 9-én a svéd követség másodtitkáraként érkezett meg a német csapatok által megszállt Budapestre. Tárgyalt minisztériumokkal, újságírókkal, semleges államok diplomatáival, rendszeres jelentéseket küldött a svéd külügyminisztériumnak, leírva a zsidók helyzetét Budapesten és a munkaszolgálatos táborokban. A Vöröskereszt védelme alatt egy gyűjtőtábor létrehozását is tervezte. Wallenberg svéd védő-útlevelet készített, amely alkalmas volt arra, hogy a magyar és a német hatóságok előtt igazolja: a menlevél tulajdonosa a svéd követség védelme alatt áll. Jóllehet 1500 "Schutzpass" kibocsátására kapott engedélyt, sikerült ezt a számot 4500-ra emelnie, a valóságban még ennél is jóval többet adtak ki.A nyilas hatalomátvétel után Wallenberg még nagyobb erőfeszítéseket tett, így megnövelte a svéd zászló által védett házak számát. Wallenberg közvetlen védelme végül több mint tízezer emberre terjedt ki. Tevékenységének közvetett hatása ennél sokkal jelentősebb volt, mert a svéd példát a többi semleges követség is követte. Wallenberg gyakran puszta jelenlétével, határozott fellépésével is életeket mentett. Olykor kocsijával és sofőrjével, Langfelder Vilmos gépészmérnökkel a gyalogosan a határ felé irányított, elcsigázott éhezőknek kísérelt meg élelmiszert, gyógyszert osztani, még a vagonokból is megkísérelte kiemelni, akit lehetett.1945 januárjában a szovjet csapatok felszabadították a budapesti gettót. Wallenberg január 17-én Debrecenbe indult, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal és a szovjet főparancsnoksággal tárgyaljon, de soha nem érkezett meg. Munkatársai utoljára egy szovjet tiszt és két katona társaságában látták, elköszönésekor azt mondta: "Nem tudom, vendég vagyok-e vagy fogoly". További sorsa, halálának helye és időpontja tisztázatlan. Feltételezések szerint sofőrjével, Langfelder Vilmossal együtt erőszakkal a Szovjetunióba hurcolták. Megbízható szemtanúk szerint Moszkvában az NKVD tartotta fogva, majd Langfelderrel együtt a lubjankai börtönbe került.