„Örökké él, kit nagyon szeretnek”

Volt, aki földalatti szükségkórházat működtetett, ahol amputáltak és szülést vezettek le, gyakran ugyanazon a lepedőn, ugyanazon a műtőasztalnak kinevezett matracon. Volt, aki számolva a sugárzásveszéllyel, az ország értékes rádiumkészletét mentette meg. Volt, aki a nyilasok kegyetlenkedései elől zsidókat, a nemi erőszakról hírhedt szovjet katonák elől nőket, asszonyokat bújtatott, vagy gondoskodott az árván maradt gyerekekről. És volt olyan is, aki pusztán lényével, tehetségével szerzett örömet másoknak, amíg utol nem érte a terror. Emberek, akiktől a jóság szabadságát erőszakkal sem tudta elvenni a hatalom.

Élete nagy vágya volt, hogy fiatalon haljon meg olyan módon, hogy halála közelebb vigye Jézus Krisztushoz a fiatalokat. 1945. március 23-án elért életcélját, amikor a körülötte lévő lányokat és asszonyokat élete árán védte meg az erőszakoskodó szovjet katonáktól.

„– Ha valaki most növesztő port adna, melytől azonnal megnőne, bevenné-e?”

„– Ki van zárva! Miből élnék akkor? Húsz éve játszom. Az egész világon ismernek.”

Nyilván lehet azon vitatkozni, hogy egy embert, aki felnőttkorára is megmarad 110 cm magasnak, ildomos-e egy lapinterjúban ilyen kérdéssel zaklatni. Persze az is igaz, hogy amikor ez az interjú megjelent a lapokban, még senki sem gondolkodott a politikai korrektség kategóriái mentén. Fontosabb viszont a következő mondat, amely a szemtelen zsurnaliszta kérdésére felelt. Vitathatatlan, hogy a humor, amelyről árulkodik, védőfal a „normális” emberek részéről tapasztalt „érdeklődés”-sel szemben, másfelől lázadás is mindazok ellen, akik önkényesen „normális” és „nem normális” emberekre osztják fel a társadalmat. Egy olyan ember szájából hangzott el az idézett mondat, aki így kísérelte meg megőrizni az emberséget a XX. század vérzivatarában.

 

Egyszerű, ferences szerzetesként élte egész életét. Nem készült vértanúságra, mégis a mindennapok hűséges élete előkészítette őt arra, hogy amikor kell, vállalja a legnagyobb áldozatot is.

„Minden pálya, minden szakágazat igyekszik megőrizni, megörökíteni nagyjainak emlékét, azokét, akik kiválót, maradandót alkottak szakmájuk és az emberiség javára. „Ilyen alkotó személyiség volt Richter Gedeon is [...]” Kiemelkedő egyéniségével, életével és munkásságával, és nem utolsó sorban emberiességével olyan hírnévre tett szert, amely csak keveseknek adatik meg. Különös életútjában megtaláljuk a legnagyobb magasságot ugyanúgy, mint a mélységet, a tragédiát is.”

(Dr. Bartus József)

 

A magyar gyógyszeripar megteremtőjének, Richter Gedeonnak a neve nem ismeretlen a számunkra: életünk során több alkalommal is kezünkbe vesszük jótékony hatású találmányait, hogy segítsenek túljutni a betegségeken. Olyat hozott létre, amelyet csak kevesen, oly módon, oly emberi mivolttal, melyet sokan megirigyelhetnének. A „patikagyár”-ként is elhíresült vállalata hazánk első gyógyszergyártó üzeme volt. Azt azonban már talán kevesen tudják róla, hogy az élete szorosan összefonódott a második világháború borzalmaival, annak minden tragédiájával. A vállalkozó szellemű, nagy szervezőkészséggel, széleskörű szakmai ismeretekkel és tapasztalatokkal rendelkező gyógyszerészt zsidó származása miatt megfosztották a családjától és az életétől. A politika gondolkodás nélkül elsöpörte egész életművét, amiért oly sok éven át küzdött. Richter Gedeon egész életét az emberek szolgálatába állította, ez a hivatás volt számára a legfontosabb. Azon dolgozott, hogy enyhítsen a beteg emberek fájdalmán. Azt hitte, remélte, hogy ez a tevékenysége elég ahhoz, hogy túlélje ezt az időszakot. Nem volt elég. Munkássága, öröksége azonban nem veszett el…

„Magasztalnak sokan, Egészség Bajnoka!
De csak én ismerlek-láttalak –
45-ben egy egész nép halálos ágya mellett
férfiasan, híven, segítve –
Írtál írt, bármennyit a szívre,
a legcsodálatosabb szert enyimnek
akkor – Kolozsvárt – írtad, Imre!
Ezért vagyok, köszönve és köszöntve,
híved örökre."
(1956. aug. 21. Illyés Gyula)

Milyen embernek kell lenni ahhoz, hogy a kor egyik legnagyobb magyar költője így dedikálja ajándékba küldött könyvét? Haynal Imre nem volt hétköznapi egyéniség, annyi bizonyos. Egyike azoknak, akiknek nevéhez ugyan nem fűződik semmilyen különös, a történelemkönyvekbe is bekerült esemény vagy történés, akikről éppen ezért hajlamos a hálásnak nevezett utókor megfeledkezni. Haynal Imre azonban egyike volt azoknak is, akik ember módjára tudták átélni a 20. század közepének vérzivataros évtizedeit – ez pedig egyáltalán nem kevés. Súlyos bűn volna, ha hagynánk, hogy az idő kirostálja a magyarok emlékezetéből alakját és „életművét”.