Ara Jeretzian György, a Törökországból háromévesen Magyarországra menekített örmény a nyilas pártban kikupálódott fiatalemberként Alfonzó jellemzése szerint “nem ijedt meg a saját árnyékától”. Mintegy négyszáz zsidónak adott munkát az elképesztő leleményességgel összetarhált engedélyekkel szükségkórházként működtetett Védett Házban, megmentve tudj’ isten, hány ezer ember - szovjet, német, magyar katona, “csillagos” és “csillag nélküli” civil - életét. A sajátját féltette legkevésbé. 

(A regényből kiemelt szövegrészletek címei a szerkesztőtől származnak.)

Biorobotok

Egyik sarokban egy kissé illuminált nyilasvezér tanította az új “vigyázz” állást. Szétterpesztett lábak, kissé hajlított karok, stb. Az nem is érdekelte őket, hogy az oroszok már a főváros felé közelednek. Ők bíztak a csodafegyverben és a fontos az volt, hogy az összetoborzott tagok hungarista vezényszavakra, nyilas módon masírozzanak. (15. o.)

- Ez a koszos zsidó nem akar tovább menni. Hiába verem. Lefeküdt és meg sem akar mozdulni. Bedobhatom a Dunába? (...) Éreztem, ha egy 18 éves gyerek ilyen hangon tudja feltenni ezt a kérdést, az képes lesz mindenre, amire parancsot kap, vagy amire felszabadított állati ösztönei hajtják. Most először láttam a többéves antiszemita propaganda eredményét. (17. o.)

Gyakran hoztak nyilas sebesülteket is. Ezek, mikor érezték a vér szagát és beléjük hasított egy aknaszilánk vagy golyó fájdalma, egyszerre elfelejtettek minden antiszemita rigmust. A szófogadatlan gyerek megbánó tekintetével hallgatták az orvosok határozott utasításait és hálás szavakkal nyugtázták azt, hogy a “kiirtandó faj” orvosai hozzák őket vissza az életbe, és aggódnak gyógyulásukért. (58. o.)

Kitartás!

A házon úrrá lett ismét a bizonytalanság és a félelem. Néhányan elköltöztek, köztük Völgyesi dr. is. 

A ház 95%-a azonban, dr. Zahler bácsival az élén kijelentette, hogy hogy a védelmet nekik eddig sem a védlevél jelentette, hanem az én személyem, tehát ők mellettem maradnak és bíznak abban, hogy valamit majdcsak kitalálok. Ha meg nem, hát mindegy, hogy itt pusztulnak el, vagy másutt. (...) 

Valami furcsa idealizmus vett rajtam erőt. Az én személyem már nem is létezett többé, csak egy gondolat lebegett előttem: “Emberi életeket menthetek meg”. Egy percig sem merült fel bennem, hogy miért teszem. Mi a hasznom belőle? Vagy hogy van-e értelme annak, hogy feláldozom nyugodt életemet és állandó remegésben kell élnem, hogy melyik pillanatban jönnek értem? Nem törődtem semmivel, csak követtem egy hangot, amely mélyen belülről jött és csak egyre hajtott: “Segíteni! Segíteni” (34. o.)

Leültem, és megírtam a szöveget.

“Totális Mozgósítási Minisztérium

Nyílt Parancs!

Utasítom Jeretzian Ara György nemzettestvért, a Légo Liga 61. Alközpont Tömbcsoportvezetőjét, hogy a Zichy Jenő u. 1. svájci védelem alatt ház zsidó lakóit honvédelmi munkaszolgálat címén igénybe vegye és velük ezen házban ingyenes orvosi rendelőintézetet ill. ambulanciát állítson fel. Ezen rendelőintézet a kerület sebesültjeit és betegeit  ingyenes segélyben részesíteni köteles.

Kitartás! Éljen Szálasi!” (36. o.)

Szinte lihegve értem a házhoz és összehívtam a vezetőket. Arcomról már látták, hogy valami nagyon jó hírrel jövök, de arra, amit felolvastam, senki sem számított. Többen kijelentették, hogy nem is lehet igaz. De a papiros, virító miniszteri pecsét és aláírás bizonyította, hogy a korszak legfurcsább okmánya fekszik előttünk, és ez az okmány az ő megmenekülésüket is jelenti. (40. o.)

Másnap már kórházunk kapuján méteres zöld kereszt díszelgett, felette nagy öl betűkkel

a Nyilaskeresztes Párt Hungarista Mozgalom, majd apró betűkkel Összetartás menekültügyi szervezete, megint nagy betűkkel

Ingyenes Orvosi Rendelőintézete.

Most már a kórház kívül-belül olyan volt, mint valami valóságos nyilas intézmény. A jámbor szemlélő gondolni sem merte volna, hogy a rengeteg nyilaskereszt és antibolsevista plakát mögött közel négyszáz zsidó várja a felszabadulást. (48. o.)

10.000 per 3 

Az olasz fagylaltos előtt a járda mellett egy férfi feküdt mozdulatlanul. Odamentem és a hóna alá nyúlva felemeltem, hogy bevigyem. Az emelésnél feltűnően könnyűnek éreztem. Ahogy letekintek, látom, hogy mindkét lába az úttesten marad. Tőből vágta le az akna. (...) Alig fejeztük be a munkánkat, újabb és újabb csattanások rázták meg a levegőt. Elkezdődött a tánc. (51. o.)

A nehezebb sebészeti eseteket dr. Stricker főorvos látta el, lánya és felesége segítségével. Természetesen ő volt a legjobban igénybe vett orvos a kórházban.

Egész lényéből nyugalom sugárzott. A legvadabb bombázások közepette is úgy dolgozott, mintha a legnyugodtabb békeidőben jól fűtött és világított szanatóriumban vezetné le az egyszerűbb műtéteket. (52. o.)

… a sors különös szeszélye, vagy ki tudja, milyen földöntúli segítség folytán a kórházban elvégzett több száz amputáció közül egyetlen egyben sem merült fel sepszis, vagy egyéb fertőzés, szövődmény. (...) A műtőasztalon, ahol reggel még gyermekszülés folyt, délután már üszkösödő, vérbe fagyott végtagokat végtagokat fűrészeltek csorba fűrészekkel. (...) Talán három hétig tartott ez a szörnyű  állapot és ezalatt a kórház feljegyzéseiből megállapítottam, hogy több, mint 10.000 esetben nyújtottunk segítséget. (53-54. o.)

A kórház emberfeletti munkája közben a humor sem hiányzott. Ennek első számú képviselője Markstein József, a közismert “Alfonzo” volt.

A veszély napjaiban is nálam keresett menedéket és miután gyakorlott műtős volt, két kolléganőjével felvettem és nem is bántam meg.  (...) Mikor a bombázások szünetében az emberfeletti munkában kimerült orvosok levonultak az óvóhelyre, hogy új erőt gyűjtsenek, és kacagás hallatszott, tudtuk, hogy Alfonzo “működik”. Néha kihallatszott “Nem lesz több tyúkszeme, sosem fáj a lába, ha Stricker doktor amputálja.” Egyetlen egyszer volt, hogy őt is elhagyta hagyományos jókedve. A ház előtt egy teherautónak a pótkocsija állott. Erre raktuk fel a halottakat és naponta elszállítottuk egy közeli térre, a Liszt Ferenc térre, itt volt a temetőnk.

Ide a teherautóhoz tartott egyik nap Alfonzó, ölében gyönyörű fiatal halott leánnyal. A leánynak még a halál sem tudta elcsúfítani a szépségét. Ott feküdt ruhátlanul Alfonzó karjaiban, aranyszőke haja félig elborította testét. Arányos termete, rózsaszínűen feszülő bőre a természet csodálatos, tökéletes munkáját és a fiatalságot hirdette. Sehol egy sérülés, sehol egy vérnyom.

Csendesen vitte a szép halottat, és akkor láttam szemében az első könnycseppet. 

(56-57. o.)

Döngve kicsapódott a vasajtó. Géppisztolycsövek meredtek a sötétben lapuló társaságra. Csőre töltött géppisztolyok sorfala között, a Duna felé terelték a félig megvakult, könnyező szemű, likvidálásra várókat. A Zichy Jenő utcában haladt a halálra ítélt társaság. Én egyre csak a menekülésen törtem a fejem. De épeszű ember, ennyi ránk szegezett fegyver árnyékában nem gondolhatta komolyan, hogy esélye legyen a menekülésre. Már a Bajcsy-Zsilinszky út környékén jártunk, amikor egy nyilas karszalagos főhadnagy állította meg a menetet. Csípőre tett kézzel, hasán golyószóróval széles terpeszben állt az oszlop előtt.

Hová viszik őket? 

A Dunához. 

A főhadnagy lassan körbejáratta rajtunk a tekintetét. Majd így szólt. Két ember kell nekem. És ránk mutatott, Chappyra és rám.

Kilépni! Aztán “Kitartás, éljen Szálasi!” üdvözléssel útjára engedte a menetet.

Mi csak néztünk egymásra Chappy-vel. Mi az isten ez? Nem sokáig tanakodhattunk, mert a nyilas belökdösött a Haas és Czjzek porcelánüzlet alatt nyíló pinceajtón. Amikor szemünk hozzászokott a sötétséghez, nem akartunk hinni a látványnak. Hószínű lepedőkkel leterített ágyak, rajtuk sebesültek. Fehér köpenyes orvosok, ápolónők sürögtek. Egy jól működő szükségkórházba csöppentünk, ahol számtalan menekült élte túl a fasizmus rémtetteit.

Aztán az álnyilas jókedvűen hátba vágott.

Nem ismersz meg, te idióta? S levette a sapkáját. Ezt az urat én már láttam valahol. Hát persze! Az urat, amúgy Jerecian Arának hívták, örmény, aki a Moulin Rouge-ban jókat mulatott az én mutatványaimon és mellesleg az volt a hitvallása, hogy a fasiszták mocskos állatok. S mivel nem ijedt meg a saját árnyékától, úgy döntött, hogy annyi embert ment meg a haláltól, amennyit csak lehetséges.

(Részlet Alfonzó önéletírásából)

Felkoncolandó | Mégse

Engem ma azzal a paranccsal küldtek ide, hogy 400 zsidó bujkál, akiket fel kell koncolnom vezetőjükkel, Jeretziannal együtt. Ezzel a céllal is jöttem, de amit itt láttam és tapasztaltam, az minden fantáziámat felülmúlta. (...) Ami pedig rendkívüli teljesítményük és hősiességük jutalmát illeti, legyenek megnyugodva, gondoskodni fogok róla, hogy mindazok, akik ennek a kórháznak a rendkívüli teljesítményében részt vettek és vesznek, kellő elismerésben részesüljenek. Biztosítom Önöket, hogy az új Hungarista Államban Önök nem fognak zsidónak számítani, mert ha minden zsidó ilyen hősiességgel, önzetlen feláldozással tudna dolgozni, mint azt Önök tették, akkor Magyarországon nem lenne zsidó kérdés.

Az orvosok mind jobban kikerekedő szemekkel hallgatták a szónoklatot, de bámulatuk akkor érte el a tetőfokát, midőn a nyilasvezér odament és mindegyik orvossal sorban kezet fogott. (61-62. o.)

A váltás

Rövidesen eljutott a hír hozzánk, hogy Budapestet teljesen elhagyták a védők, így Budapest felszabadult. Ennek első jelét tulajdonképpen abban láttuk, amikor közölték, hogy ennek örömére a”két napos szabad rablást” engedélyezett az orosz parancsnokság. Az orosz katonák mindent összeszedtek az üzletekből, ami számukra értéket jelentett. Sajnos ezt az alkalmat nagyon sok magyar is kihasználta. 

Az ultraseptil volt az a csodálatos valuta, amiért az oroszoktól mindent lehetett kapni, ugyanis legtöbbjük nemibeteg volt.

Újabb sebesültjeink általában nők voltak, akiket az oroszok megerőszakoltak és nagyon súlyos bántalmakat is szenvedtek egyesek, mert hiszen egy-egy nőt általában nem egy orosz, hanem az egész szakasz erőszakolt meg, így szerencsétlen gyakran nem is maga jött be, hanem úgy hozták be a szomszédai. (63. o.)

Ugyancsak fontosnak tartottam azt, hogy orosz sebesültek is kerüljenek kórházunkba, mert az is védelmet jelenthet számunkra. (...) Néhány nap múlva megjelentek a kórházban az első szovjet katonák.

A felszabadulással meglazult a kórházban a fegyelem. A beosztottak közül sokan elhagyták a kórházat és lakásukat keresték. Mások a gettóban keresték hozzátartozóikat.  (A fő összetartó erő megszűnt és kevesen maradtak, akik érezték, hogy a feladat, amely életüket mentette meg, nem fejeződött be. (...) A sebesültek százai feküdtek a kórházban és két szükségkórházban, melyet időközben állítottunk fel. Egyik az Ó utcában, a másik nem messze tőlünk a City mozi légo pincéjében. (...) A kórház tagjai részére rendszeresítettünk egy igazolványt, melynek címlapján a vörös kereszt némi védelmet jelentett beosztottjainknak, hogy ne vihessék el őket munkaszolgálatra más területre. (...) A munka ment tovább, a betegeket a csökkent létszám ellenére is elláttuk, mert az orvosok nagy része azért ottmaradt, hivatásérzetük nem engedte, hogy sorsukra hagyják a sebesülteket. (64-67. o.)

1500 év

Másnap reggel megjelent nálam egy orosz különítmény. 6-8 katonából állott, a külsejük nem volt valami megnyugtató és biztató, de én semmitől sem tartva, barátságosan fogadtam őket. (...) Hiszen magatartásom, tevékenységem, az oroszok részéről csak elismerést érdemelt., sőt az utolsó napokban az orosz várparancsnoktól kaptam is egy olyan orosz nyelvű igazolványt, amely szerint az orosz parancsnokság védelme alatt áll a kórház és a kórház tagjait munkaszolgálatra, azaz, ahogy ők akkor ezt mondták, “malenki robot”, nem lehet elvinni. (69. o.)

Egekből segítségemre küldött angyalnak tekintettem azt az egyszerű kis örmény fiút, aki maga is bele volt kényszerítve egy számára teljesen értelmetlen helyzetbe - otthonától sok ezer km-re - őrködnie kell egy honfitársán, akit sokkal közelebb állónak érzett magához, mint feletteseit. (...) Annyira volt kommunista mint én és nem volt nehéz megállapítani hogy gyűlölte az oroszokat és teljesen idegen volt számára, ami itt történik. (...) Új barátom néhány soromat Édesanyámhoz is eljuttatta, aki elhurcolásom óta mit sem tudott rólam.

Közel fél éves fogságom alatt mintegy hatvan fogoly ügyében nyomoztak és én volta az egyetlen, aki nem tett beismerő vallomást. Ugyanis az alakulatnak nem csak azért kellett eredményeket produkálni, hogy elismerést és kitüntetést kapjanak a vezetők, hanem azért is, mert ha kiderült volna, hogy Magyarországon az oroszok bevonulása után ellenállási és partizán mozgalom nem volt, úgy az alakulatot előreküldték volna a harcoló csapatok közé, ami nem lett volna olyan kellemes feladat, mint a kényelmes, fűtött szobákban folytatni a kihallgatásokat és gyűjteni a lehetőleg értékes bűnjeleket. ezért az alakulatoknak partizánokra volt szüksége, és ha nem találtak ilyet, csináltak. Feladatukat olyan jól teljesítették, hogy fogságom vége felé a főhadnagyot elő is léptették a hátország partizánoktól való megtisztításának érdemeiért. Nagy büszkeséggel mesélte, hogy közel 1500 év kényszermunkával a különítmény normáját messze túlteljesítette. Hát ez volt az a csoport, akinek a kezei között voltam, és akinek a teherautója előttem ismeretlen céllal távolodott a fővárostól. (74. o.)

Dr. Völgyesi Júdás 

Az alakulat, mint az orosz titkosszolgálat egyik elhárító különítménye kb. 10 főből állott. (...) A különítmény rossz szelleme egy magyar zsidó származású, vörös hajú fiatal tolmács volt, akinekrokonai a felvidéki zsidóüldözésben elpusztultak és bosszúvágyát most azokon a szerencsétleneken igyekezett kitölteni, akik az alakulat kezébe kerültek. (...) Az őrnagy felolvasta a vádiratot, amelyet a tolmács fordított. Ezek szerint én a magyar partizán mozgalom egyik vezetője vagyok, aki a kórházba becsaltam az oroszokat és ott különböző módon megöltem őket. Az egész vád annyira naiv volt, hogy nem tudtam, sírjak vagy nevessek. (...) Egyre valószínűbbnek látszott, hogy Völgyesi közbenjárására tartóztattak le. A főhadnagy szerzett egy új partizánt, a főorvos pedig megszabadult egy kellemetlen embertől, aki nem volt hajlandó visszaadni lakásának egyik szobáját. (A helyiséget Ara a felszabadulás után továbbra is a több száz sebesültet ellátó szükségkórház irodájának tartotta fenn. Völgyesi korábban a kórházban dolgozott. A szerk.)

(77-78. o.)

Az orgoványi tartózkodás mintegy 2-3 hétig tartott, amikor is újra indulni kellett. (...) Több órás utazás után megérkeztünk egy faluba, ahol valamelyik tábláról le tudtam olvasni, hogy Balatonfűzfőn vagyunk.

Itt egy villában szálltunk meg, ahol a légoltalmi óvóhelyet alakították át fogdának számunkra: a bútorokat ki kellett hordanunk, közben nagy öröm is ért, régi könyvekre találtam a pincében és ezek között Madách Imrének az “Ember tragédiája” című fő művét, mely egyik kedvenc olvasmányom volt. Ez ebben az állapotban kimondhatatlan értéket jelentett számomra, hiszen elfogásom óta az állandó gondolkodáson kívül semmi szellemi tevékenységre nem volt lehetőségem, így az olvasás felemelő érzés volt számomra.

A gyerekkori cserkész programoknak köszönhettem azt, hogy a kínzások és vallatások keményebb formáinál általában nemigen mutattam fájdalmat. ez szerencsémmé is vált, mert egyik alkalommal a tolmács közölte velem, hogy ismeri az én titkomat. Megtudta, hogy a kórházban hipnózissal foglalkoztam és el tudom ezáltal érni azt, hogy a fájdalmak iránt teljesen érzéketlen leszek és ezért ők hiába is fognak velem vesződni. 

Ez a naiv elképzelés talán megmentőmmé is tett, mert abbahagyták a kínzásomat, pedig már ott tartottam, hogy ha ezt tovább folyatják, akkor hősiesség ide, hősiesség oda, de nem tudok tovább ellenállni és inkább aláírok bármit, csak hagyjanak már békén. (79. o.)

Szöktetés az ólból

Az útjelző táblák alapján sikerült annyit megállapítanom, hogy átléptük az osztrák határt. Rövidesen megérkeztünk egy osztrák faluba, itt láttam először, hogy a csoportnak sok foglya van, mert eddig jóformán állandóan egyedül voltam. Most egy nagy istállószerű épületbe tereltek bennünket, mintegy 15-20 embert, akik között civilek és magyar katonák voltak vegyesen. Kimondhatatlan élmény volt számomra, hogy újra emberek között vagyok, beszélni tudok és információhoz jutok. Persze a foglyok nem tudtak semmi bizonyosat, mindenki csak találgatott. (...) A közös tartózkodás az istállóban csak két napig tartott, mert újra felraktak minket egy teherautóra, melyet közben már deszkákkal körülépítettek, így vált rabszállítókocsivá. Hamarosan megérkeztünk egy nagyobb városba, mely a tábla alapján Wiener Neudorf volt.

Itt egy nagyobb kőfallal elkerített kertes házhoz érkeztünk. Leparancsoltak bennünket a kocsiról és elrendelték, takarítsuk ki a kertet és a ház melletti ólakat. A munkálatokat a “sakter”, a vörös tolmács vezette, aki szorgalmasan vizsgálta a helyiségeket. Az egyik disznóól volt, mely kb. 1 m magas és 5 vagy 6 m2 lehetett. Ide is bemászott és amikor kijött, kaján mosollyal rám nézett, már tudtam, hogy ez lesz a zárkám, mert az elárult szökési tervem óta szigorúbban kezeltek és külön tartottak. (...) A földön egy szalmazsák és egy rossz pokróc, éjjel-nappal ruhában, tisztálkodási lehetőség nélkül. a hajam és a szakállam hosszúra nőtt és testem féregtelenítése napi elfoglaltságaimnak fontos része volt. Felállni nem lehetett, így maradt az ülés vagy a fekvés. (...)

Az, hogy engem nem vittek bíróság elé, megerősített abban a tudatomban, hogy beismerő vallomás nélkül nem tudnak mit kezdeni velem és így előbb-utóbb el kell engedniük.Ezért szökési terveimről is lemondtam, sőt arról a lehetőségről is, hogy velük szökjek.Ugyanis borzasztóan sajnáltam ezeket a fiúkat, akiket 25 évi kényszermunkára ítéltek. A fiatalságuktól lettek volna megfosztva, így nem volt vesztenivalójuk. Megmagyaráztam nekik, hogy a helyzetük nagyon kedvező a szökéshez, mert a túlsó fal a szabadba vezet és arra őrök sincsenek. A kőfalat kell csak megbontaniuk és erre a célra átadtam nekik az ácskapcsot, valamint a térképet, amelyből pontosan megismerhették helyzetüket. Azonnali cselekvést tanácsoltam, mert nem tudni, lesz-e még ilyen alkalmuk. Tanácsomat megfogadták. 

Aznap éjszaka hosszú ideig szólt a nóta. Gondolom, azért, hogy a falbontással járó zaj ne hallatszon ki. Az őrök nyilván csodálkozhattak a magyarok különös szokásain, hogy egy ilyen ítéletet ilyen jó kedvvel fogadnak. A dal azonban egy-két óra múlva elhallgatott és én elaludtam. Másnap a szokottnál is korábban a kertben óriási futkosásra és orosz nyelvű kiabálásokra - káromkodásra ébredtem. (...) sok év múlva tudtam meg, amikor találkoztam az egyik szökevénnyel, hogy senkit sem tudtak elfogni. (82-86. o.)

Fekete ördög

Újra előkerültek a teherautók és útrakeltünk Magyarország felé. Úticélunk Sárvár volt. (...) Az elhelyezkedés után máris sor került a kihallgatásomra, most már ráértek velem foglalkozni. Közölték velem, hogy nem fogom tönkretenni az ő idegeiket, mert eddig több, mint 300 oldalt tesz ki a jegyzőkönyv, ami a kihallgatásomról összeírtak, de még mindig nincs benne semmi, amivel a bíróság elé állíthatnának. Tudják, hogy fizikai módszerekkel nem érnek nálam célt, de nem fognak velem tovább kínlódni, ezért fogjam magam, és induljak előre.

Kivittek a ház elé, ahol 6 géppisztolyos őr állt. Őröktől kísérve megálltunk a háztól mintegy száz méterre. (...) a főhadnagy előlépett és botjával egy cca. 2 mx50 cm-es téglalapot rajzolt a földre, majd egy ásót adott a kezembe. Felszólítottak, hogy kezdjek el ásni. Amikor a gödör kb. 1 méter mély lett a tolmács rám szólt, hogy álljak a gödör elé, majd teátrális pózokkal felállíttatta velem szemben a 6 géppisztolyos őrt, ezután elővette a zsebóráját és maga elé tartva közölte, hogy 3 percet ad, ha nem írom alá a beismerő vallomást, akkor kivégeznek. (...) Így azzal a gondolattal is meg kell barátkoznom, hogy tényleg befejeződik az életem. De érdekes módon nem találtam olyan borzalmasnak, talán azért, mert a kórházban megszoktam a halált - ki tudja? A választás viszont csak 25 évnyi kényszermunkát jelentett volna, amit semmiképpen nem vállaltam. Közöltem, hogy eddig is az igazat mondtam és nem kell a 3 percet kivárni, mert akkor sem fogok mást mondani. (...)

A gödörben állandó félhomály és annyi hely volt, hogy éppen fel tudtam ülni. (...) 2-3 naponként vittek kihallgatásra, ahol feltették a szokott kérdéseket és én a szokott módon válaszoltam. El is neveztek “fekete ördögnek”, mert nyilván úgy képzelték, hogy az ördöggel cimborálok, hogy ennyire hatástalanok a zseniálisnak hitt módszereik. (...) A szemem néhány nap alatt megszokta a félhomályt, már elég jól láttam a sötétben is és mivel a gödör oldalai agyagból voltak, hamar rájöttem, hogy az kitűnően formálható. A gödör falai hamarosan megteltek domborművekkel, hiszen valamikor kerámikus voltam. (...) vagy két hónapos huzavona után, amelyet a gödörben töltöttem, közölték velem, hogy hadbíróság elé kerülök. (...) Sajnos nem így történt. (87-92. o.)

Augusztus 20.

Csak néhány napig voltam a gödörben, mert mint később megtudtam a háború már véget ért és a csoportot visszarendelték a Szovjetúnióba. (Rövid várakozás után behívtak a rendőrfőnökhöz, aki civilben volt és magyarul beszélt. Láttam rajta, hogy kissé zavarban van, mert külsőm rongyos csavargónak mutatott, de beszédemből rögtön észrevette, hogy művelt emberrel áll szemben. Elmondta, hogy teljesen szokatlan módon adtak át neki azzal, hogy én Magyarországon románok ellen uszítottam. Nem is érti, az oroszok eddig még soha nem adtak át a román rendőrségnek senkit. 

Elmeséltem neki a történetemet, mondván, hogy természetesen mindent bizonyítani tudok. Udvarias és kedves volt, látszott rajta, hogy elhitte, amit mondok és közölte velem, hogy nem is óhajt az ügyben nyomozást folytatni, hanem holnap - miután ma már nincs vonat - hazautazhatok. (...) Néhány perc múlva kijött a főnök hozzám, és közölte, hogy nagyon sajnálja, de az NKVD emberei vannak itt és velük kell mennem. Maga sem tudja, hogy mit akarnak, de reméli, hogy kihallgatnak és elengednek. (...) 

Augusztus közepe táján terveztük a dolgot és az őrök váltási periódusát ismerve tudtuk, hogy 18-án lesz őrségben az egyik hatvan év körüli katona, akivel a legkönnyebb lesz elbánni. A szökési nap előestéjén rendkívül édes álmom volt. Ez számomra sokatlan volt, mert mindig nagyon mélyen aludtam, és álmaimra soha nem szoktam emlékezni. Most ez álom olyan erős és élénk volt, mintha nem is álom lett volna, hanem valóság. Néhány éve meghalt nagyanyám jelent meg, és csak annyit mondott: “Ne csinálj fiam, szamárságot, ne szökj, mert két nap múlva, 20-án szabadulsz.” (...) Társam persze bolondnak tartott, de egyedül nem akart menni, így kénytelen volt elhatározásomat tudomásul venni.  Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor aug. 20-án hajnalban kulcscsörgésre ébredtünk (…) A lakásba érve a takarítónő, házunk régi bútordarabja fogadott, és közölte, hogy anyám nincs itthon, mert megkapta a Déváról egy hónapja küldött levelemet, és elindult egy kiló arannyal, hogy engem kiváltson. Kiderült, hogy vonataink egymás mellett haladtak el. Én jöttem, ő ment. (93-98., egyben utolsó oldal, utolsó mondat.)

 


Vissza a cikkekhez