„Boldog a gyufaszál”

„Meghalni… ifjan…
Nem. Nem akartam.
Szerettem a dalt, és a fényt,
A melengető napot, két csillogó
szempárt.
Háborút, romlást, nem akartam én,
Nem, nem akartam.
De ha sorsom, hogy éljek máma
Pusztuláskor, vérontásban
Hát Istennek legyen hála,
Hogy megadatott itten élnem
És meghalnom érted hazám,
földem.”

(Meghalni, Nahalal, 1941. május 5.)

Az álmaihoz, az eszméihez a végletekig ragaszkodó lány volt, aki alig huszonhárom évesen olyat vitt véghez, melyet csak kevesen. Nevét és tragikus történetét szinte az egész világon ismerik. Írónak készült, de a bekövetkező nemzetközi és magyar politikai eseményeket nem tudta tétlenül nézni. Feladta viszonylag biztonságos életét, lemondott szépírói vágyairól, s önként, saját akaratából egy életveszélyes küldetésre vállalkozott. Egy olyan küldetésre, melynek célja nem kevesebb, mint a zsidók további deportálásának megakadályozása volt. A küldetését azonban nem sikerült végrehajtania. Elfogatását követően, a börtönben töltött idő alatt sem roskadt össze: barátságos volt, szórakoztatta és írni-olvasni tanította a foglyokat, Palesztináról tartott előadásokat, s az édesanyjukkal börtönben raboskodó gyerekek szeretetével volt körülölelve. Reményt csempészett a börtönben lévők mindennapjaiba. Egy „nagy lélek” volt, aki rövid élete alatt sokaknak szerzett örömet, kitartásával és állhatatosságával példát mutatott másoknak. Izraelben a mai napig nemzeti hősként, példaképként tisztelik.

Családi háttere, diákévei

Szenes Hannát sokan Annaként, Anikóként ismerték Magyarországon. Budapesten, 1921. július 17-én látta meg a napvilágot egy jómódú értelmiségi polgári családban. Az újságíró, színpadi szerző és műfordító Szenes Béla lánya volt. Mikor hatéves korában elvesztette őt, édesanyja és bátyja (György, Giora) nevelte fel. 1934-ben kezdett el naplót írni, s verseivel, versfordításaival, színdarabjaival sikert sikerre halmozott.

„Az átlagon felüli embernek nagyobb fájdalmai, de nagyobb örömei is vannak, és én inkább választanám ezt a hétköznapi ember élete helyett. Ezt már nem az írói pályáról gondolom, mert átlagon felülinek nem a híres embert tartom okvetlen, hanem a nagy lelket. És én nagy lélek szeretnék lenni! Ha Isten engedi.” (Szenes Hanna naplója, 1936. augusztus 3.)

A református Baár-Madas leánygimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait. Az 1930-as évek második felében a zsidó származásúak lehetőségei radikálisan lecsökkentek. A hátrányos megkülönböztetés Hanna életében is megjelent a maga rideg valóságával. 1937-ben például arra figyelmeztették, hogy zsidó származása miatt nem tölthet be tisztségeket az önképzőkörben. Két évvel később a magyar nyelven írt naplóba héber szavak kerültek. Kitűnő érettségi tett, de a zsidótörvények miatt megszakadt a továbbtanulása. 1939 nyarán már héber nyelven folytatta az írást, majd szeptember folyamán kivándorolt Palesztinába.

„Rém nehéz egyáltalában megtalálni azt az utat, amely se nem megalázkodás, se nem büszkeség, se nem elvonultság, és nem is tolakodás. Az embernek minden mozdulatára szinte kell vigyáznia, mert minden egyéni hibáját általánosítják. Szerintem csak egyéni kiválóságokkal (értve alatta az erkölcsieket) lehet küzdeni az antiszemitizmus ellen, de éppen ez a legnehezebb küzdés. Most kezdem csak (inkább) látni, mit jelent zsidónak lenni egy keresztény társadalmon belül, de azért én nem bánom egyáltalán. Éppen azáltal, hogy küzdenünk kell, nehezebb elérnünk a céljainkat, ezáltal fejlődünk és leszünk kiválóbbak.” (Szenes Hanna naplója, 1937. május 15.)
„Nem tudom, írtam-e már erről: cionista lettem. E mögött a szó mögött rengeteg minden van. Nekem röviden azt jelenti: tudatosan, erősen érzem, hogy zsidó vagyok, büszke vagyok rá, és a célom: Palesztinába menni, érte dolgozni. Persze nem egyik napról a másikra alakult ki bennem. Három éve volt tán először szó róla, akkor hevesen támadtam. Azóta emberek, idők, események mind közelebb hoztak az eszméhez, és végtelenül örülök, hogy ezt megtaláltam, hogy talajt kaptam, és látok egy célt, amiért érdemes dolgozni. Fogok kezdeni héberül tanulni, járok majd egy ilyen csoportba, szóval belefogok rendesen. Más ember lettem, olyan jó így. Az embernek kell hit, kell, amiért lelkesedni lehet, kell, hogy érezze, nem fölösleges, hiábavaló az élete, hogy szükség van rá, ezt megadja nekem a cionizmus. Rengeteg ellenérvet hallani: nem számít. Én hiszek benne, ez a fő. Meg vagyok győződve róla, hogy ez az egyetlen megoldás a zsidóságnak, és arról is, hogy nem hiába folyik kinn az a nagyszerű munka. Tudom, hogy nagyon nehéz, de azt hiszem, érdemes.” (Szenes Hanna naplója, 1938. október 27.)

Palesztinában, a földeken

Palesztinában egy lányok számára fenntartott mezőgazdasági intézetben tanult Nahalalon két éven át.
„És amikor fölvetem a legtöbbet vitatott kérdést, hogy ha már Palesztina, miért mezőgazdasági iskola és miért nem az egyetem, ahol adottságainál és képességeinél fogva a helye volna, ahol bizonyára értékesebbet produkálna, mint a tőle oly távol eső mezőgazdasági munkában, a már jól ismert választ kapom: „Palesztinában túlontúl sok az intellektuel, holott elsősorban építő kezekre van szükség. Ki végezze el ezt a munkát, ha nem mi, fiatalok?” (Szenes Béláné, „Ami ma bűn, holnap érdem”)
Hanna arra az elhatározásra jutott, hogy az aggódáson túl, cselekedni fog az otthoniakért. 1943 januárjának elején így ír a naplójában: „Hirtelen egy ötlet ragadott meg, hogy vissza kell térnem Magyarországra, és ott maradni ezekben az időkben. Rendelkezésére bocsátom az életemet és a lehetőségeimet az Alija Hanoár (Ifjúsági Bevándorlás) szervezetnek. Eldöntöttem: vállalom a kockázatot, és cselekszem.” (Szenes Hanna naplója, 1943. január 8.)

Egy végzetes küldetés útján

Az volt a terve, hogy visszatér Magyarországra, és a zsidó fiatalok számára kivándorlási akciókat szervez. 1944-ben jelentkezett a brit hadseregbe, és Egyiptomban ejtőernyős-kiképzést kapott. „A héten indulok Egyiptomba. Katona vagyok, a sorozás körülményeiről, ezzel kapcsolatos érzéseimről, az ezt megelőző dolgokról nem akarok írni. Hinni akarom, hogy helyes, amit tettem és tenni fogok. A többit elmondja majd az idő.” (Szenes Hanna naplója, 1944. január 11. – naplójának utolsó bejegyzése.) A brit Különleges Hadműveletek Osztálya (Special Operations Executive, SOE) keretében kapott kiképzés magába foglalta a hírszerzési és rádiósi ismereteket is. A kemény tréninget, az akadályokat Hanna sikeresen vette, és főhadnagyi rangban került a brit hadsereg kötelékébe.
A közé a tizenhét magyar zsidó közé tartozott, akiknek a feladata az volt, hogy Magyarország német megszállása esetén a zsidók ellenállási és önsegítő mozgalmának szervezéséhez segítséget nyújtsanak. Március 13-án egy háromtagú különítmény tagjaként (Szenes Hanna, Nussbacher Emil és Goldstein Ferenc) dobták le ejtőernyővel a jugoszláviai partizánok által ellenőrzött területen. Amikor júniusban Szenes Hanna átlépte a magyar határt, az ország már német megszállás alatt állt. A határnál azonnal letartóztatták, Budapesten a Gestapo tartotta börtönben, ahol kínzásoknak vetették alá, hogy megtudják küldetésének célját.
„Négy férfi vezette be. Ha nem tudom, talán első pillanatban meg sem ismerem az öt év előtti Anikót. Egykor lágyan hullámos haja kuszált, elhanyagolt. Arcvonásai feldúltak, szenvedő kifejezést tükröznek vissza. Két nagy szeme alatt az arcán kék-zöld foltok. De mindez csak egy pillanat. Anikó kiszakítja magát az őt kísérő férfiak közül, repül felém, átölel és zokogva mondja: „Édesanyám, bocsáss meg!” (Szenes Béláné, „Ami ma bűn, holnap érdem”)
A kínzások alatt nem tört meg, nem árulta el küldetésének részleteit. Édesanyját, Szenes Bélánét is abba a börtönbe zárták, ahol ő raboskodott. Az itt töltött rövid idő alatt legalább láthatták egymást, és ha pillanatokra is, de tudtak beszélgetni. Egyik alkalommal Hanna a küldetésével kapcsolatban azt mondta édesanyjának: „Nyugodt lehetsz, nem követtem el semmit, ami Magyarországnak kárára volna. Sőt. Ami ma bűn, holnap érdem. Az események igazolni fognak.” (Szenes Béláné, „Ami ma bűn, holnap érdem”).
A Szálasi-kormány hatalomra kerülésével a zsidók sorsa megpecsételődött. A börtönben töltött reményteljes hónapokat követően, 1944 októberében már egyre rosszabbá fordultak az események. Hannát a nyilasok október 28-án bíróság elé állították. Édesanyja tudtán kívül, november 7-én a Margit körúti fegyházban golyó által kivégezték. Kérése ellenére, már nem találkozhatott édesanyjával, ezért egy utolsó levelet írt neki. „Drága Édesanyám, nem tudok mit mondani, csak kettőt: Millió köszönet. Bocsáss meg, ha lehet. Te tudod nagyon, miért nem kellenek szavak. Végtelen szeretettel. Lányod.” (Szenes Hanna levele Szenes Bélánénak, 1944. november 7.)

Egy – kettő – három…
nyolc a hossza,
Két lépéssel mérem a szélet…
Kérdőjelként lebeg az Élet.
Egy – kettő – három…
tán egy hét is,
Vagy a hó vége még itt talál,
De fejem felett a Halál.
Huszonhárom lennék
most júliusban…
Merész játékban számra tettem,
A kocka perdült. – Veszítettem.
Budapest, 1944. június 20. (Szenes Hanna utolsó, nem sokkal kivégzése előtt, a börtönben írt verse. Édesanyja a ruhájának egyik zsebében találta meg.)

„Boldog a gyufa, mely, ha kihuny, kicsi láng születik,
boldog a láng, mely a szív mélyén csepp tüzeket kuporít,
boldog a szív, ha loboghat a végső pillanatig -
boldog a gyufa, mely, ha kihuny, kicsi láng születik.”
(Sardimer, 1944. május 2. Héberből fordította Székely Magda)

Emlékmű a Szenes Hanna parkban

Képek forrása: wikipedia