A Magyar Köztársaság elnöke (1948–1949), majd a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke (1949–1950).

A hat elemi elvégzése után először faszobrász lett, majd kitanulta a kőfaragó-mesterséget. Később magánúton folytatta tanulmányait, felső ipariskolát végzett. Az első világháború alatt a hátországban szolgált. 1917 őszén a Villamos és Helyiérdekű Vasúti Alkalmazottak Szakszervezetének titkára, a Villamos című lap szerkesztője. Az 1918 júniusi sztrájk után letartóztatták, de megszökött. 1918. novemberében a Budapesti Munkástanács jegyzője. 1919 júniusától a Belügyi Népbiztosság közigazgatási osztályát vezette. 1919 végétől a Népszava szerkesztőségi titkáraként dolgozott. A Tanácsköztársaság bukása után ismét a Népszava és az Építőmunkás szerkesztőségének munkatársa. 1920-ban letartóztatták egy 1919-es beszéde miatt; egy év börtönbüntetésre ítélték. 1925 december végén az MSZDP XXIII. kongresszusán a pártvezetőség tagjai közé választották, 1927-1928-ban ügyvezető titkár, majd 1939-ben a párt főtitkárává választották. 1940-től a Népszava főszerkesztője. 1942-ben részt vett a Magyar Történelmi Emlékbizottság munkájában. Az 1942. május-júniusi letartóztatások során őt is elfogták, de egy hónap után szabadlábra helyezték. Részt vett a Magyar Front létrehozásában, majd az Intézőbizottság elnöke lett. A német megszállás után illegalitásba vonult, 1944. október 10-én Kállai Gyulával aláírta a két munkáspárt együttműködéséről szóló egyezményt. 1945. február 15-től Pesten a párt főtitkáraként irányította a Szociáldemokrata Párt munkáját. 1945 márciusában a Budapesti Nemzeti Bizottság elnökévé, áprilisban az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjává választották. 1945. szeptember 6-tól a Nemzetgyűlés politikai bizottságának tagja, majd a Nemzeti Főtanács póttagja. 1950-ig képviselő. 1945 augusztusában a MÚOSZ elnökévé választották. 1945. november 15-től a koalíciós kormányban államminiszter, majd 1947 májusától 1948. augusztus 5-ig miniszterelnök-helyettes volt.