1945 nyarára a legtöbb jelentés már nem csak a háborús károkat részletezi, a lassú, nehézségekkel teli újjáépítés folyamata is kirajzolódik belőlük. Az ún. Karola-vonaltól északra eső területen, a Cserhát északi nyúlványai alatt fekvő Rimóc községet sem kerülte el a front 1944 decemberében. A helyi plébános sorai mély hitről tesznek tanúbizonyságot, ő maga csaknem mindenét elvesztette a harcokban, s csak a hívek jóindulatára és segítő szándékár hagyatkozhatott, s hagyatkozott is, s amint alkalom nyílott rá, megindult az újjáépítés.

„A háborús veszteségekkel kapcsolatban jelentem a következőket: Rimócon a három hétig tartó harcok alatt a polgári lakósságból meghaltak 16, ebből 12 a német repülőbombázás áldozata lett, 2 szilánkok áldozata lett és 2 nőt az oroszok lőttek agyon.

A templom súlyosabb találatot nem kapott (…) kérésemre sem istálónak, sem pedig más célra fel nem használták, sőt, mikor magamnak és házamnépének is ott kellett aludni az ajtókat belülről be kellett zárnom. A harcok után december 27-én volt az első szentmise.

A plébániaépület már több aknatalálatot kapott, de sulyosabb kár nem keletkezett. Az összes ablakok betörtek. A gazdasági épület, amely a templomra irányitott lövedékeket felfogta, romokban hever. (…)

A kántortanítói lakás, valamint az iskola 1-1 sulyos ágyugolyó találatot kapott, az iskola azonkivül több aknát is. (…) Az iskolai felszerelés 20 pad kivételével, az irattárral együtt teljesen elpusztult, istálónak használták.

A plébániahivatal irattára és könyvtára jórészt elpusztult, az iratokkal és a könyvekkel fűtöttek. (…) A lakósságnak igen sokat kellett szenvedni és igen tetemes károk érték nemcsak marhaállományban, hanem a lakásokban is, sok épület megsérült. Mindenki csak a templomot féltette és azt kereste a szemével, hogy létezik-e még?

Ami saját személyemet illeti, csak az a ruhám maradt meg, ami rajtam volt, összes állataim /28 drb/ , pénzem elveszett! (…) A személyemet ért veszteség nem bánt, mert igy megszabadultam a gondoktól s jobban élhetek a hivatásomnak!

S egyben örömmel jelentem, hogy a hivek áldozatkészségéből a háború okozta károkat jó részt rendbe hoztuk. A templomot és a plébániát teljesen beüvegeztük, az iskolát és a kántortanitói lakást pedig részben, a sulyosabb sérüléseket is rendbehoztuk. (…) Magamat is a hivek a legnagyobb szeretettel vesznek körül, ők tartanak el teljesen, sőt már fel is ruháztak s lassan már annyi ruhám lesz, mint volt. (…) S így egymást támogatva, biztatva, Istenbe vetett erős hittel bizalommal nézünk a jövendőbe.”

A plébános aláírása olvashatatlan.