Természetesen minden nap meglátogattam a szomszéd házban anyámat. Így történt január 17-ém is, kiosontam az iskola Akácfa utcai kapuján, amikor megláttam, hogy az Akácfa és a Wesselényi utca sarkán a németek egy géppuska-állást építettek ki, és onnan tüzelnek a Körút irányába. Ekkor vált világossá számomra, hogy, ha már géppuskával lőnek az „ellenségre”, akkor tényleg nagyon közel lehetnek. Másnap, 1945. január 18-án reggel, egy géppisztolyos szovjet katona jelent meg a pincében, németeket keresett, majd eltávozott. Felszabadultunk.

Nem tettem idézőjelbe, hogy „felszabadultunk”, annak ellenére, hogy ami később történt, annak semmi köze sem volt a szabadsághoz. Mi valóban felszabadulásnak éreztük, nemcsak az alól, amit a nyilas uralom három és a német megszállás további hét borzalmas hónapja jelentett, hanem az azt megelőző öt év intenzív magyar zsidóüldözése alól is. Ma már tudjuk, hogy amit szerettünk volna hinni, az nem volt igaz.

(Kertész Iván 17 éves volt 1944-ben, a pesti gettóban vészelték át a világháború utolsó időszakát.)

Megjelenés: 1945. január 17. szerda

Szerző: