Akad példa olyan „kárjelentésre” is, amely sokkal inkább szubjektív élménybeszámoló, mint a háborús károk jegyzékbevétele. Balassagyarmat plébánosának habitusa átsüt minden során: beszédes, kedélyes ember, aki még az orosz katonákkal is szót tudott érteni. Nyolc oldalon át mesél és mesél – tulajdonképpen másodlagos dolgokról.

„Jól tudom, hogy sok száz és ezer hasonló beszámoló futott be Méltóságodhoz szóban és írásban, tudom azt is, hogy Lippay főtisztelendő plébános úr a balassagyarmati helyzetről általában és részletesen is beszámolt, mégis lesz bizonyára olyan részlet is a levelemben, amely, mint igénytelen kis mozaikszem, kiegészíti azt a képet, melyet a maga teljes egészében csak Méltóságtokék látnak.

Levelemet régóta óhajtottam megirni és elküldeni. Mikor azonban láttam mások sokkal nagyobb veszteségeit, az igazán nagy tragédiákat, és értesűltem többek között a kiutasított oltártestvérek megindítóan szomorú sorsáról, úgy képzeltem, hogy nincs jogom ennyi nagy fájdalomnak és panasznak elébe vágni vagy csak sorába elegyedni is és elvenni a Főegyházmegyei Központ s vele együtt Méltóságod drága idejét. (…)

Krónikámat ott kezdem, hogy őszintén beismerem, magam is azok közé tartoztam még szeptemberben, októberben, kik a sok propaganda hatása alatt a menekülésre gondoltak. Nem voltam lelkipásztori működési körben, a tanítás október végén megszűnt, a Légó vezetőség is erősen készülődött, hívtak engem is meg azután arra gondoltam, hogy ha minden pap Balassagyarmaton marad, ki lesz a lelkipásztoruk a menekülők – akkor még 4-5 ezernek mondott csoportjának? Elhatároztam tehát, hogy velük megyek.

Közben történt egy esemény, mely gondviselésszerűen megváltoztatta elhatározásomat. (…)

Így maradtam Balassagyarmaton és lettem a három hónapos nehéz ostrom ideje alatt a Szeretetházon keresztűl és a Szeretetházban a „Süvítő”-nek, Balassagyarmat vasutvonalon túli részének és telepének lelkipásztora. Jártam a bunkereket, óvóhelyeket, vigasztaltam, bátorítottam a csüggedt embereket, segítettem, ahol tudtam, nagybetegeket láttam el, sőt kereszteltem és temettem is, mert a sűrű aknavetések és gránáttűz miatt az emberek a plébániatemplomba elmenni sem nem mertek, sem nem tudtak. Gyóntattam, áldoztattam lakáson is. Három hónapig még ostyát is sütöttem többedmagammal a plébániatemplomnak is.

Magam már az orosz bejövetele utáni második napon jártam reverendában az utcákat. Civil még nem mutatkozott, csupa orosz katona hemzsegett az utcákon. Nem féltem sem az oroszoktól, sem a tűztől, jóllehet egyszer 10 és ½ méterre vágott be mellettem egy gránát, de kisebb légnyomás érzetén kívül – Istennek hála – semmi bajom nem történt. (…)

Az oroszok általában csakugyan tisztelték a papot. Még a vad kozákok is. Szemben csak az ezüst órámat vitték el. A többi holmimat akkor, mikor nem láttam. (…)

Egyik orosz tiszt, aki a karácsonyi ünnepek alatt kommunistának nevezett, barátjával jött el zenét és éneket hallgatni a kápolnába s megnézni a jászolyt, két vödör petróleumot is ajándékozott a kápolnának, hogy legyen mivel világítani s nagyon megköszönte, hogy több alkalommal, istentiszteleten kívül, harmoniumoztam kérésére a kápolnában és énekeltem szent énekeket.

Egyik alkalommal nagyon elérzékenyűlt és azt mondta: „Milyen jó is lehet, ha valaki igazán hinni tud és élni a vallása szerint.” (…) Majd így folytatta: „Én nem járok otthon annyit a templomba, de azért jó szívem van.” – Majd egy gondolatugrással azt mondta: „Nem akarom a háborút.” – És ismét: „Sztálin sem akarja a háborút” és szemében könnyek csillantak meg.

Több ilyen apróbb kedves élményben volt részem, amelyek mind arról győztek meg, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek és a rosszat is jóra fordítja, legalábbis sok sok ember, sok katona lelkében. (…)

Miről írjak még beszámolót? A Mária Kongregáció szépen működik (idén ugyan új felvétel nem volt). Cserkészcsapatban is a fiúk (gimn. polg. és szalézi) együtt, szépen dolgoznak. A Kongregáció házi oltára és Árpádházi Szent Margit szobra összetörött, ugyancsak széttépték a ismeretlen tettesek (bizonyára hadi zászlónak nézve) a kongregáció zászlóját. Cserkésztáborba (az idén először) nem megyünk. (…)

A bazilikára a szeretetházi hívek körében is gyűjtöttünk kápolnai gyűjtés keretében. (…)

Ismételt elnézést kérve locsogásomért, kívánok Méltóságos Főtisztelendő Káptalani Helynök Úrnak, a Káptalannak és a Főegyházmegyei Hivatalnak sok kegyelmet, lelki erőt s lelki-testi egészséget a még fennálló nehézségek áthidalására és az egyházmegyei ügyek bölcs irányítására. (…)”

Raáb Alajos

plébános