Az internálás, vagyis „rendőrhatósági őrizet alá helyezés”, a hatalomnak egyfajta eljárás technikai eszköze volt politikailag valóságos, és képzelt ellenségei ellen. A hagyományos jogszolgáltatási keretekbe be nem illeszthető ügyekben alkalmazták, mivel minden előzetes vizsgálat nélkül, politikai megítélés alapján közvetlenül hajthatták végre az erre kijelölt karhatalmi szervvel. A háború utáni internálási joggyakorlat szabályozása Erdei Ferenc belügyminiszternek a 138.000/1945. biz. B. M. számú, 1945. június 21-i bizalmas, közzé nem tett rendeletében található. Ez a rendelet korlátlan internálásra jogosította fel azokat a szerveket, amelyeket megbíztak a végrehajtással. Így tovább bővült a politikai rendőrség hatásköre, ugyanis a rendelet az előzetes őrizetbe vételen túl, bírósági ítélet nélküli internálásra is feljogosította ezt a szervet. 1945-1946-ban csak Budapesten és környékén több mint 15 internálótábor működött, míg vidéken, vármegyénként legalább egy internálótábor üzemelt. 1946 végén, 1947 elején központosították az internálótáborokat, így a Buda-déli internálótábor lett az ország Központi Internálótábora. 1949 tavaszán a Központi Internálótábort átköltöztették Kistarcsára (a Buda-déli laktanyát visszakapta a honvédség), amely 1953 végéig viselte a központi internálótábor címet. 1950-1953 között a politikai internáltak nagy része, az Államvédelmi Hatóság által birtokolt internálótáborok (Kistarcsa, Recsk, Tiszalök, Kazincbarcika, Sajóbábony, Bernátkút) valamelyikében sínylődött. Az 1953. július 26-i minisztertanácsi rendelet értelmében, 1953 késő őszére, hivatalosan az internálótáborokat felszámolták.