Cenzúrázatlanul

Csibész gyerekek, szerelmes fiatalok, szerető anyukák, apukák: pont olyanok voltak, mint amilyenek mi vagyunk.
Az ő életüket azonban szétszaggatta a háború, a nyomor, a betegség, a terror. Visszaemlékezések egy időszakból, amiben az emberek sosem tudták, mit hoz a következő pillanat,
vagy inkább: mit visz el.

Szabó Imre

Bp. 2001. 125. o. (húsvétvasárnap, Pest)

1945. április 1. vasárnap

Az egész héten minden nap reggel 8-tól du. 3-ig nagy körutakat tettem, melyekből ide jegyzek egy napot, mert azt hiszem, ha a villamos megindul, el se hiszem, hogy ezeket gyalog tettem meg és én tettem meg. Sok mindent sikerült megvalósítani és elérni, de sok hiábavaló út is volt. Az orosz parancsnokságra egész héten minden nap elmentem a Bethlen-nyomdáért és a Ref. Életért. Szerdán este jöttek meg szegény Váróczyék is Nyékről. Kedden Csanádyék már jelezték, hogy a Budai hídnál vannak egy kis kocsival és szamarakkal. Őket is meg kellett látnom így a menekülők útján, javaikból kifosztva. Laci erős embernek és keresztyénnek bizonyult ezekben a napokban, és igazán családjáért élő embernek.

|Szabó Imre|

Szerk. Bene János. (Jósa András Múzeum kiadványai 48.) Nyíregyháza, 2001., 217-218. o. (Pitten, Ausztria)

1945. március 31. szombat

Hajnali indulással folytattuk menetünket Schwarzenbach - Hochwolkersdorf - Erlach-on keresztül Pittenbe, hová már az oszlopunk zöme 18 h-kor beérkezett. Dr. Németh László parancsnoksága alatt álló menetoszloprész nem tudott felzárkózni a hadosztály zöméhez. A sok oszlop torlódás miatt innen is több, kisebb rész szakadt le. Ez a kötelék érezte meg ezen a napon először a szétzüllött SS csoportok garázdálkodását. A leszakadozók közül sokat meglepetésszerűen megtámadtak, lefegyvereztek és kifosztottak. Hadosztály-parancsnokságunk szintén Pittenben települt. Osztályom a község észak-keleti kijárata mellett lévő legelőn táborozott. Este a hadosztály-parancsnokságra hívattak megbeszélésre.

Szerk. Perneki Mihály. [Bp.], 1983. 324. o. (Székesfehérvár)

1945. március 31. szombat

A II. emeleti ablakból nézem, s látom a sok vörös, zöld és fehér világító jelzéseket. Német üteg elhallgatott, állást változtat, rövidesen az orosz ütegek a Szöllőhegyen, Lővéren, a mi magasságunkban megnyitják a tüzet. Mindez oly gyorsan játszódott le, hogy alig vettük észre és már az élelmezési raktár magasságában jártak, s megkezdődött a tankok előrenyomulása. Tank tank után, az ütegek tüzelnek, s a világító rakéták egyik a másik után.

Éjjel 1h-kor jelent meg az első orosz járőr, de csak a katonakórházat nézte meg, mert úgy lett vezetve, hogy ne mehessen le az óvóhelyre. Német katonát keresett. Egy magyarul tudó orosz fogoly nagyszerűen tolmácsolt. A sebesültek is nagyon féltek, azt hitték, hogy agyonlövik őket. Az oroszok 2 sebesültet láttak az ajtóban ülve kuporodni, kérdezték, miért nem fekszenek ágyba, s felemelve őket ágyba vitték.

|Shvoy Kálmán|

Somfai János

Veszprém megyei honismereti tanulmányok. 20. 2001. 37-61. oldal (Augsburg, Dél-Németország)

1945. március 29. csütörtök

Augsburgban ismét van egy kis várakozási idő. Most a szét nem bombázott városrész előtt állunk meg. A hatalmas pályaudvaron kis villamos targonca szállítja a csomagokat. Még pótkocsit is akasztanak utána. A vezető harsányan kiabál: Vorsicht! [magyarul: Vigyázat!] A mi katonáink is kerítenek egy kiskocsit. Megrakjuk csomagokkal és az átszállóhelyre toljuk. Jó magyarjaink hamar »lefordítják« a figyelmeztetést: Porzik! – kiabálják nagy vígan. A németek félre is húzódnak.

Szerk. Bene János. (Jósa András Múzeum kiadványai 48.) Nyíregyháza, 2001., 217. o. (Weppersdorf, Ausztria)

1945. március 29. csütörtök

2 h-kor érkeztünk be Nagylózsra, ahol 6 h-ig hosszú pihenőt tartottunk. Itt már kétségtelen volt, hogy nyugat felé át kell lépnünk a magyar határt, ellenkező esetben orosz fogságba esnénk. Mielőtt átléptük a határt egy uradalmi sajtgyárban több mázsa sajtot foglaltam le és rakattam fel a járműveinkre. Számoltam ugyanis azzal – látva a nyugat felé áramló és sok esetben már teljesen felbomlott kötelékeket –, hogy súlyos élelmezési nehézségek elé nézünk. A hosszú pihenő alatt adta ki a hadosztály a további menetintézkedést. Eszerint nekünk Weppersdorfba kell menetelni

[Bp.], 2014. 132. o. (Buda, Krisztinaváros)

1945. március 29. csütörtök

Az élelemhiány miatt egymás után kérik ismerőseink, hogy gépünkön búzát vagy kukoricát darálhassanak kásának. Kedves Alexa nővér Regina nővérrel Tahiban 3 mázsa élelmet gyűjtött. Kedves Erna nővére a két újonccal ment értük a Filatori-gáthoz kiskocsival, és már záróra után értek vissza. Magyar és orosz őrök megállították, és azután mégis elengedték, mert már közel voltak hozzánk.

Somfai János

Veszprém megyei honismereti tanulmányok. 20. 2001. 37-61. oldal

1945. március 28. szerda

Hajnalban jön egy szerelvény. Zsúfolva van utasokkal. Kiss őrmester úr bemászik az ablakon. Lázasan adogatjuk a sok csomagot. Két padsor között egész csomaghegy van. Utána én is bemászom. Mikor végre, nagy keservesen behúzzuk Károlyi Jancsit is, kiadják a parancsot: kiszállni! Őrmester úr káromkodik. Gyors kimászás, aztán repülnek a csomagok. Nem értjük ezt a fejetlenséget. Később úgy mondják, hogy az egész zűrzavarnak az az oka, hogy közös menetlevél van és ezért kell sok csomaggal egy helyre szállnunk. Nem is tudunk továbbmenni. Valószínű, visszafordulunk. […] Később aztán Malonyai hadapród gépészmérnök megsúgja, hogy az éjjel jelentették távbeszélőn, hogy egy angol ék már csak 60-70 kilométerre van. Félő, hogyha továbbmegyünk, elvágják a visszatérés útját. Most már mindent értek. A mi további huzavonánk célja csupán az időnyerés.

Szerk. Soós Viktor Attila. Körmend, 2007. (Répceszentgyörgy, Vas megye)

1945. március 28. szerda

Erős ágyúzásra ébredtünk. Ruhástól fekszünk. ½ 6-kor a pincében voltunk már. Délelőtt a szalmába bújtunk, mert a németek minden férfit el akartak vinni. Az egész falu férfi lakossága elfutott. Délután merészkedtek elő néhányan. Híreket hoznak, hogy bekerítettek bennünket. Istenem csak ments meg bennünket. Itt volt délután a bíró, jegyző. Beszélgettünk. Pincénk tele van emberrel. Kegyelmes Úr kint ül a templom előtt és fogadni akarja a lakosság nevében a katonákat. Engem hivatott, de rosszul érezte magát és mondta, hogy másnap menjek át. Este a faluban járkálunk az Imre bácsival és egyszer csak két katonát látunk, s hozzák a hírt, hogy nem tudják német, vagy orosz katona van a majorban géppisztollyal. Most hazajövünk. Egyszer csak autó zúgás üti meg fülünket és orosz kiabálás. Hozzánk is bejön két orosz géppisztollyal és német katona után érdeklődik. Nincs – mondjuk – dobre – és elmennek. Az orosz parancsnokságra megyünk, ahol misére engedélyt adnak, s itt borzalmas borral kínálnak. Egy pohárral meg kellett inni.

|Dallos Imre|

[Bp.], 2014. 132. o. (Buda, Krisztinaváros)

1945. március 28. szerda

Első szentmise drága Főnöknő anyánk szürke szobájában. A Szentlélek-jelvény, az oltárkép, a kávébarna brokátfüggöny meleggé teszi a sugarak óarany ragyogását. Nagyon szép a mécses ezüsttalpú bíborkelyhe. Az olajjal táplált élő, lobogó lángocskában mennyivel könnyebb a mi hű szívünk őrködését látni, mint a villanykörte izzó drótjában.

Szerk. Perneki Mihály. [Bp.], 1983. 322. o. (Székesfehérvár)

1945. március 27. kedd

Az oroszok közeledésének hírére nagy a riadalom és idegesség a városban. A németek pánikszerűen menekülnek és a legképtelenebb hírek keringenek, így pl. hogy Szálasi lemondott és József fhg. vette át az uralmat. Lehetetlen! Az oroszok állítólag elérték Marcalit és a Rába folyót, és Sárvár előtt állnak. A zárdában lévő kórházat ürítik, a legénységet elbocsátják, betegeket Németországba viszik, de hogy kapnak-e vagont, azt nem tudják. Kormány állítólag már elment, képviselő- s felsőház holnap megy. Kőhidáról elviszik a védőőrizeteseket, de ez is halasztódik. Sokat gondolkozunk és beszélünk erről, hogy mi lesz velünk, elvisznek-e vagy itt maradunk.

|Shvoy Kálmán|

Buda, Krisztinaváros - Üllő ([Bp.], 2014. 130. o.)

1945. március 27. kedd

Reggel 6 órakor már a Nyugatinál voltam, és a vonatlépcső is zsúfolva volt. Ezek a szegény emberek az egész éjszakát is töltötték. Végre mégis közéjük szorultam, de elhatároztam, hogy visszafelé inkább gyalog jövök. Üllői elnöknőnk, a község első asszonya, szinte cselédsorban, egy rokonuknak házmesteri konyhájában főzve fogadott. Órákig sírta panaszait, hogyan lakoltatták ki őket otthonukból hétszer, hogyan kellett menekülni a kiürítési rendelet folytán a községből mindenkinek, s mire visszajöttek, az összes sertést leölve találták. Csak a combokat vágták le, mint itt Budán a lovakról. Nincs élelem a faluban, csak szappan, mert a tönkretett és használhatatlan disznókból mindenki azt főzött. Meglátogattam az esperes urat, igen lehangolt volt. Felvillanyozta a központból áradó munkakedv és bizakodás. Valóságos missziónak tartja ezeket a látogatásokat, mert a vidék teljesen tanácstalan.

Somfai János

Veszprém megyei honismereti tanulmányok. 20. 2001. 37-61. oldal (Nürnberg, Dél-Németország)

1945. március 26. hétfő

Az összebombázott nürnbergi pályaudvaron írom. […] Két nap híján öt hetet töltöttünk a romok és fegyverek városában. Megismertem közelebbről a németség fejlettebb kultúrájának alkotásait, közelről szemléltem a háború borzalmait. Ez az öt hét sorsdöntő volt. Először jártam külföldön, gyakoroltam német nyelvtudásomat, de a legnagyobb az a szomorú esemény volt, hogy Pápa és Zirc eleste után Bakonybél is az oroszok kezére került, és bizonytalan időre elszakadtam enyéimtől.