Cenzúrázatlanul

Csibész gyerekek, szerelmes fiatalok, szerető anyukák, apukák: pont olyanok voltak, mint amilyenek mi vagyunk.
Az ő életüket azonban szétszaggatta a háború, a nyomor, a betegség, a terror. Visszaemlékezések egy időszakból, amiben az emberek sosem tudták, mit hoz a következő pillanat,
vagy inkább: mit visz el.

(Csorna, Sopron megye)

1945. június 6. szerda

Hogy én is irjak egy pár sort, pedig nincs hangulatom hozzá, mert nagyon intenziven gondolok haza. Vajjon kit és hol fogok megtalálni valakit. A robogó vonatban irom e pár sort Bözsikém és arra gondolok, hogy mindkettőnknek nagyon az a kivánsága és ohaja, hogy szeretteinket életben találjuk. Reméljünk és bízzunk a jóságos Teremtőbe és feledjük el a sok veszekedést. Otthon ha megtaláljuk mindannyian amire vártunk, úgyis csak a jó és a szép emlékekre gondolunk vissza. Pozsony felé utazunk és ha igaz holnap este otthon leszünk, tehát közelegünk a vég cél felé. A jó I. segísten meg mindannyiunkat továbbra is. Bucsuzom Tőled Bözsikém, ha bántottalak, bocsássál meg, reméljük az életbe még találkozunk job körülmények között.

Berecz Józsefné Manna

(Benedek Braun Magda és Milch Éva holokauszt túlélők, akik a felszabadulás után egy közös naplót írtak.)

1945. június 4. hétfő

Tegnap jött egy makói fiu. Egyenesen Makóról jött az anyját keresni. Nagyon stramm fiu. Ezzel kapcsolatban felmerült egy illetőnek egy gondolat a fejében. Hirsch bácsival lakik együtt, hogy elhozhatja az autóját, teherautót. Én is írtam Tóni bátyámnak, hogy tegyen valamit az érdekembe. Ha igaz akkor ő most nagy ember. Talán tud tenni valamit. …Ma reggel a gríz összeállt. Délelőtt elvoltunk H bácsinál, Weinberger Bélával ultiztunk és onnan mentünk ebédért. Nem is álltunk sokat sorba. Az ebéd husleves benne husgombóccal és pörkölt krumplival. Határozottan javul a koszt. Alig hogy beléptünk a kapun hatalmas zápor kerekedett és ettől délutánra olyan nagyszerű levegő kerekedett, hogy csuda. A vacsoráért feketéért és répakonzervért ugy kellett bezörögnünk. Most mindenféle szívességet teszünk Biegler néninek. Ennek fejében persze ő is barátságos. A románok kapnak vöröskeresztes lapokat. A mieink ezt miért nem tudják elintézni. A makói fiu mesélki: Buda caput, és a dunapart és a hidak, a gettó sértetlen és nem igaz, flammó van. 10 P egy skatulya gyufa és 400 P. egy kiló vaj. De folyik a pénz.

(Bognár György Bergen-belseni túlélő, aki 1945. áprilisában szabadult fel. Augusztus 20-án tért vissza Magyarországra. Naplóját és feljegyzéseit 16-17 éves korában, 1944-45-ben írta.)

1945. május 24. csütörtök

1945. május 24-én megérkeztünk a József városi pályaudvarra, ahol Benedek professzor várta ezt a vagont.

Akkor még kijárási tilalom volt, 8 óra után bennünket külön villamos vitt a zsidó kórházba, ahol még kb. 1 évig feküdtem. Aki nem tudja mi az, mikor söpörjük magunkról a tetűt, amikor a gennyes sebes testünket marja a tetű, mikor az éhségtől, kíntól megőrülnek az emberek és a rajtuk levő rongyokat tépik, halottakon, élőkön keresztül csúsznak, vonyítanak, aki nem volt egy deportáló táborban annak csak egy rémregény. Én ott voltam!!

(Kincs Aurélné a többi 14-40 év közötti nővel 1944. október 23-án a KISOK pályán kellett, hogy jelentkezzen. Lichtenwörtbe deportálták, 1945. áprilisában szabadult fel.)

Máj. 23. szerda. Második napja vagyunk úton, hazafelé. Tegnap 12-kor indultunk, elég keveset mentünk, de ma elég szép tempóban megyünk. Ennivalónk van bőven. Tegnap is, ma is 1-1 kg. kenyeret kaptunk fejenként; tegnap kaptunk igazi, hamisítatlan magyaros paprikás krumplit kolbásszal ebédre (tegnapelőtt babfőzeléket hússal, este 2 nagy zsíros kenyeret), vacsorára mákos tésztát, nagyon jól esett hosszú idő után. Ma kaptunk 10-10 dk. zsírt és konzervet. Ebéd: reszelt krumpli. Vacsora: édes grízes metélt. Tegnap szörnyű diarém volt egész délután, de már ma h. I. kutya bajom, és mindent eszem, sőt konzervet is bontottunk, és abból is ettem. Most kaptunk 1 darab lekvárt. Igazán nagyon jól vagyunk ellátva, és a marhawaggonhoz képest minden kényelmünk megvan, szalmazsákon, kényelmesen alszunk. Sajnos, Magdi lába is fáj, nagyon sajnálom szegénykémet, de remélem, nem lesz komoly baja. Otthon előbb fertőtlenítőbe megyünk, és csak úgy haza. Minél közelebb kerülünk a célhoz, annál, izgatottabb és nyugtalanabb vagyok. Tauber Laci, az, akivel találkoztam, hallott Anyáról, de Apuról és [?] Gabimról nem tud, de Gyurikámról sem volt 4 hét előtt hír. Általában sok rémeset mesélnek Pestről, és nagyon aggaszt a jövő, ha Gyurikám ott lenne, semmi baj nem volna, mert ő agilis és ügyes, de így nagyon félek. Rettenetesen vágyom már Gabim, Gyurim, és a drága Szüleim és B. Anya után, de másokat egyenlőre látni se akarok.

Máj. 24. Tegnap ragyogó tempóban jöttünk, és azt hittük, hogy még éjjel Pesten leszünk, de sajnos ma reggel 8 – d.u. 4-ig álltunk Kelenföldön, és most meg a Ferencvárosi p.u.-n állunk órák óta. Sajnos, ma még nem kerülünk haza, pedig nagyon izgatott és ideges vagyok. Tegnap este még kaptunk 1 ½ kanál mézet, 1-1 kg. kenyeret és 1-1 drb. szappant. Ma csak teát és levest kaptunk, de mind a hárman megint elrontottuk a gyomrunkat. A Piri hányt, nekünk meg görcseink vannak. Nagyon örülök, hogy valami csekélységet vihetek haza enni, csak a fertőtlenítőben, ahová újból el kell menni, el ne vegyék. Boldog vagyok, hogy végre eljutottunk idáig, amire oly soká vártunk, és úgy, ahogy kimentünk, együtt.

Hazaértünk! A jó Isten megjutalmazott a rengeteg szenvedésért, Gabim, Anyám jól vannak, és Gyurim is itthon van már. Bánatot is mért ránk az Úr. Drága jó Apám febr. 9. meghalt!

Piri egész családja is megvan! Itthon vagyunk végre, és remélhetőleg soha többé nem leszünk távol egymástól.

(Boinitzer Lívia naplója 1944/45-ből. A lichtenwörti tábor túlélője.)

1945. május 18. péntek

EMLÉKEZZÜNk.

Emlékezzünk Buchemwaldra.

A halál táborban eltöltött közdelmes időkre. Száz halálon keresztül vittük a munkát,a Párt munkáját. Annak a Pártnak a harcát, amely maga alá gyűrte a fasiszta fenevadat és megmentette a világ kultúráját. Ebben a dicsősége egy parányát, a Vörös Hadsereg örök dicsőségének egy atomját. Ez a gondolat, ez a múlt összetart bennünket az idők végéig. Közös szenvedéseink, közös harcaink dicsőséges Pártunk kötelékében egy életre tart össze bennünket.

Erre emlékezzünk!

Buchenwald, 1945. május 18.

(Mitsch János által írt, több fogoly által aláírt kiáltvány.)

(EREDETI SZÖVEG ÉKEZETEK NÉLKÜLI)

1945. május 1. hajnalán a táborban nagy az izgalom, eltüntek az SS-ek és az őrök a magas figyelőkről. Himmler kivégeztetési parancsát már nem tudták végrehajtani. A beteg, meggyötört emberek kitódulnak a barakkokból, látni akarják mi történt.

Az a hír járja, hogy az uton amerikai autók jönnek. Mindenki a drótsövény mentén gyülekezik. Az őrtoronyzban mára a foglyok vannak, integetnek. Az emberek magánkivül vannak az izgalomtól. Százával rohannak a foglyok az SS-ek konyhája fele, megkezdődik az élelem szerzés. Fencsik az egyik SS lakásban kenyeret lát. Beugrik az ablakon, Egy egész cipó!! Ahogy kijön, tizen rohannak rá, kitépik a kezéből és ott helyben felfalják.

Barakkokat szednek szét, hatalmas tüzet raknak. A környező földekről kiszedik a tavaszi vetésü krumplit, mindenki főz, kotyvasztanak valamit.

FELSZABADULTUNK.

Órák alatt az oroszok századokba szerveződnek, a szovjet és a francia elvtársak hatalmas vörös zászlót bontva antifasiszta gyülést tartanak. A drámai beszéd után az appelplatzon – amely már a mienk – felhangzik az internacionálé.

(Borgos Gyulát politikai tevékenysége miatt 1944. novemberében letartóztatják. Dachauba deportáják. Majd Augsburg és Burgau táborait is túléli.)

Febr. 14. Ha elgondolkodom, hogy 3 hónapja még nem voltunk meleg szobában, és azóta meleg vizet, tésztát, édességet, cigarettát, gyümölcsöt még nem is láttunk, el sem hinné senki. Vajjon meddig bírja így az ember ezt a legprimitívebb életet?! Ma két kisfiút láttam; egyiket apukája vezetett. Csillagom, pici Bogaram, mikor vezethetlek én újra? Összeszorul a szívem a fájdalomtól, ha rád gondolok. Most pár nap alatt kerestem 1 kg. kenyeret, nagyon boldog vagyok.

(Boinitzer Lívia naplója 1944/45-ből. A lichtenwörti tábor túlélője.)

Természetesen minden nap meglátogattam a szomszéd házban anyámat. Így történt január 17-ém is, kiosontam az iskola Akácfa utcai kapuján, amikor megláttam, hogy az Akácfa és a Wesselényi utca sarkán a németek egy géppuska-állást építettek ki, és onnan tüzelnek a Körút irányába. Ekkor vált világossá számomra, hogy, ha már géppuskával lőnek az „ellenségre”, akkor tényleg nagyon közel lehetnek. Másnap, 1945. január 18-án reggel, egy géppisztolyos szovjet katona jelent meg a pincében, németeket keresett, majd eltávozott. Felszabadultunk.

Nem tettem idézőjelbe, hogy „felszabadultunk”, annak ellenére, hogy ami később történt, annak semmi köze sem volt a szabadsághoz. Mi valóban felszabadulásnak éreztük, nemcsak az alól, amit a nyilas uralom három és a német megszállás további hét borzalmas hónapja jelentett, hanem az azt megelőző öt év intenzív magyar zsidóüldözése alól is. Ma már tudjuk, hogy amit szerettünk volna hinni, az nem volt igaz.

(Kertész Iván 17 éves volt 1944-ben, a pesti gettóban vészelték át a világháború utolsó időszakát.)

Az élet azonban hamarosan megindult Budapesten. Lázas tempóban folyt az újjáépítés. Sohasem felejtem el, milyen élményt jelentett számunkra, amikor a lakásunkban újból kigyulladt a villany, véget vetve a többhónapos mécses és gyertyafény melletti vakoskodásnak. Az iskolákban megindult a tanítás, a Kölcsey gimnáziumban is, de én – mozgásképtelen lévén – kimaradtam belőle. Ezt nem is annyira sajnáltam, mint azt, hogy nélkülem bomlott ki a rettenetes háborús tél utáni tavasz, és nem lehettem ott annak örömteljes eseményein, különösen a felemelő hangulatú első szabad május elsején, a lelkesen ünneplő emberek között. Bántott az is, hogy barátaim – például Margittai Pali – elhanyagoltak, igen kevésszer látogattak meg kényszerű magányomban.

(Kertész Iván 17 éves volt 1944-ben, a pesti gettóban vészelték át a világháború utolsó időszakát.)

2015. június 24. szerda

Ara Jeretzian György, a Törökországból háromévesen Magyarországra menekített örmény a nyilas pártban kikupálódott fiatalemberként Alfonzó jellemzése szerint “nem ijedt meg a saját árnyékától”. Mintegy négyszáz zsidónak adott munkát az elképesztő leleményességgel összetarhált engedélyekkel szükségkórházként működtetett Védett Házban, megmentve tudj’ isten, hány ezer ember - szovjet, német, magyar katona, “csillagos” és “csillag nélküli” civil - életét. A sajátját féltette legkevésbé.

Somfai János

Veszprém megyei honismereti tanulmányok. 20. 2001. 37-61. oldal (Friedrichshafen, Dél-Németország)

1945. május 31. csütörtök

A Hirsch-vendéglő felé megyünk. Két francia kísér négy német katonát. A géppisztolyos, fehérsisakos vezényel: Állj! Az egész társaság bemegy a vendéglőbe. Az őrök meg a foglyok is söröznek. Poharukat egymásra köszöntik. Vajon a németek megtették-e ezt a franciákkal? Kételkedem. De egy oroszt, aki beszélni akart a foglyokkal, az őr kizavart. Nem kedvelik őket. Sok galibát csinálnak, fegyveresen fosztogatnak.

Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.215.1 24-25. oldal (Bécs, Ausztria)

1945. május 30. szerda

Tegnap végre megtudtam, hova ment az átkozott vonat, mellyel elhurcoltak. Belsen, Hannover mellett. Egy új név, új cél számomra, ahová el kell jutnom. Rettentően félek. Tudom, hogy mindenkitől érdeklődnöm kell, de nem merek, illetőleg nem merem az utolsó kérdést feltenni: ismerték-e Deáknét? Rettenetes dolog az egész. Húzom, tudat alatt, a dolgokat, mert minél később tudom meg a rossz valóságot, annál jobb. A bizonytalanság mégis jobb, mint a biztos rossz. S tudod, hogy én pesszimista vagyok. Bár olyan tudnék lenni, mint mások, akik úgy mennek a feleségük után, mintha nyaralásról hoznák haza. Tegnap a Jointnak valamilyen vezetője járt nálam. [olvashatatlan szó] úr. Úgy látszik, éppolyan csibész, mint a többi Joint »vezér«. Nem baj. Cél szentesíti az eszközt. Hajlandó vagyok akárkivel együttműködni, csak Téged elérjelek.