Magyarország kormányzója (1920–1944)

Ferenc József császár és király (1830–1916) szárnysegédje (1909–1914), az I. világháború kitörésekor csatahajó-parancsnok, 1918-ban az osztrák-magyar flotta főparancsnoka. 1919 júliusában Szegeden Károlyi Gyula kormányában elvállalta a hadügyminiszteri tárcát, majd a nemzeti hadsereg fővezére lett. A nemzetgyűlés 1920. március 1-jén megválasztotta kormányzónak, a királysági államforma meghagyása mellett. Jogkörét az országgyűlés 1933-ban és 1937-ben kiterjesztette. Belpolitikájában határozottan fellépett a kommunisták ellen, hatalmát a nagybirtokosokra és a nagyvállalkozókra építette. Vezetése alatt Magyarország fokozatosan a náci Németország szövetségese lett. A II. világháború menetében való fordulat (1943 eleje) után a háborúból való kilépést fontolgatta, ennek érdekében támogatásával Kállay Miklós miniszterelnök kapcsolatot keresett a nyugati szövetségesekkel. A kiugrási előkészületekkel tisztában levő németek 1944. március 19-én megszállták Magyarországot, Horthy azonban hivatalban maradt. A megszállás után megkezdődött a magyarországi zsidóság deportálása, amelyet Horthy júliusban a szövetségesek sikeres normandiai partraszállása után leállított. A teljes vidéki zsidóságot eddigre már kiszállították az országból. 1944. október 15-én kísérletet tett a háborúból való kilépésre, ez viszont a rossz szervezés és a németek ellenakciója miatt meghiúsult. Másnap Horthy átadta a hatalmat a Nyilaskeresztes Párt vezetőjének, Szálasi Ferencnek. A háború befejezése után egy ideig Németországban amerikai fogságban volt. A nürnbergi perben tanúként hallgatták ki. Ezután a portugáliai Estorilban élt haláláig. Hamvait hazahozták és 1992-ben Kenderesen temették el.