„– Ha valaki most növesztő port adna, melytől azonnal megnőne, bevenné-e?”

„– Ki van zárva! Miből élnék akkor? Húsz éve játszom. Az egész világon ismernek.”

Nyilván lehet azon vitatkozni, hogy egy embert, aki felnőttkorára is megmarad 110 cm magasnak, ildomos-e egy lapinterjúban ilyen kérdéssel zaklatni. Persze az is igaz, hogy amikor ez az interjú megjelent a lapokban, még senki sem gondolkodott a politikai korrektség kategóriái mentén. Fontosabb viszont a következő mondat, amely a szemtelen zsurnaliszta kérdésére felelt. Vitathatatlan, hogy a humor, amelyről árulkodik, védőfal a „normális” emberek részéről tapasztalt „érdeklődés”-sel szemben, másfelől lázadás is mindazok ellen, akik önkényesen „normális” és „nem normális” emberekre osztják fel a társadalmat. Egy olyan ember szájából hangzott el az idézett mondat, aki így kísérelte meg megőrizni az emberséget a XX. század vérzivatarában.

Gyermekkor, betegség és a világot jelentő deszkák

Hirsch Zoltán – vagy ahogy később az egész világ megismerte: Zoli bohóc – így emlékezik vissza születésére: „1885. február 6-án láttam meg a napvilágot. Állítólag mosolyogva jöttem a világra és hála a Jóistennek, ez a mosolygás csak ritkán, és akkor is rövid időre hervad le az arcomról. Édesapám kereskedő volt, házasságát öt gyermekkel áldotta meg az ég. Én voltam a harmadik gyerek. Testvéreim kivétel nélkül rendes termetűek, mint ahogy szüleim is azok voltak.” A család nem sokkal Zoli születése után addigi lakhelyéről, Dombóvárról Bátaszékre költözött (a nagyapának ott volt vendéglője), majd Pécsett telepedett le. A kisfiú gyermekévei azonban nem voltak gondtalanok: már korán megtámadta a súlyos betegség, az angolkór. Kórházi kezelések, terápiák mind hasztalannak bizonyultak: 110 cm-nél magasabbra nem tudta semmi sem „megnöveszteni” Hirsch Zoltánt. Sejthető, hogy mosolya ekkoriban igen gyakran lehervadt az arcáról. „Apró termetem miatt sokszor gúnyoltak, tréfák célpontja lettem, és ezek a sérelmek hosszú ideig nyomot hagytak a lelkemben” – írta később.

A család természetesen taníttatni szerette volna a fiút, ő azonban csak nehezen tudott megbirkózni iskoláival. Zoliból három évig bádogosinas lett, majd egy évig segédként helyezkedett el. Szakmája helyett azonban sokkal jobban vonzotta a művészvilág – hamarosan ismert lett a pécsi színházban mint tapsszervező. A színház művészei hamarosan belátták: Zoli munkája nélkül nincs siker. 1907-ben azután maga is felléphetett a világot jelentő deszkákra: a pécsi országos kiállításon Kövessy Albert szerződtette egy dal eléneklésére. Innen már nem volt visszaút: Zoli otthagyta a bádogosi munkát, a szülői házat, és elindult Budapestre. A Fővárosi Orfeumban próbált szerencsét, de nem méltatták figyelemre. Továbbállt hát.

Bécsben Kobert-Bellingtől, az Apolló Varieté híres bohócától kért tanácsokat az elhelyezkedéshez. Az instrukciókat megfogadva lefotóztatta magát különféle jelmezekben, majd a fotókat elküldte számos cirkusznak, egy rövid levél kíséretében: „Mélyen Tisztelt Igazgató Úr! Tisztelettel mellékelem fényképemet. Kezdő artista vagyok és nagyon örülnék, ha az ön cirkuszában felléphetnék. Miután pedig kezdő vagyok, a gázsi összegét önre bízom”.

Amszterdamban, a Schumann Cirkuszban talált végül állást – a világhírű direktor, Max Schumann láthatott fantáziát az artistaképzőt nem végzett kezdő művészben. Kezdetben csak egyszerű mutatványai voltak, majd pantomimjátékára figyeltek fel: holland lányt ugyanúgy tudott játszani, mint török szultánt vagy londoni bobbyt. A Hagenbeck Cirkuszban tökéletesítette tudását – itt már klasszikus bohócszámokban volt megcsodálható: eljátszott egy bokszmeccset egy „erős emberrel”, majd ő volt a cowboy, aki pónilóról üldözi az indiánokat; végül alakított egy törpe bárpincért is, aki egy óriás termetű hölgynek udvarolt. Sikerét jól jellemzi, hogy amikor egy németországi turné során csatlakozott a Hat Senez mutatványoscsoporthoz, a trupp Zoli tiszteletére felvette a „Hat és fél Senez” nevet. Tapsviharok jutalmazták számait Szentpétervártól Londonig, Afrikától Dél-Amerikáig. Mivel a pécsi lapok figyelemmel kísérték munkásságát (1909-ben a Pécsi Napló terjedelmes cikket jelentetett meg róla Zolika és a trónörökös gyermekei címet, őt „a mi jó humorú törpénk”-nek nevezve), Magyarországon is ismert lett neve és munkássága.

A két világháború közötti Magyarország kedvence

1914-ben Londonban érte az első világháború kitörésének híre, mire hazatért. Rövid ideig Pécsett tartózkodott (ő maga azt tekintette szülővárosának), majd 1915-ben a városligeti Beketow Cirkuszhoz szerződött. Ekkortól kezdve több mint két évtizeden keresztül – néhány rövid külföldi szereplést leszámítva – Zoliból Budapest nagy nevettetője lett. Majdnem minden fellépése hír volt a bulvársajtóban (de „komolyabb” napilapok is megemlékeztek róla), interjút is többször készítettek vele – ekkoriban hangzott el a bevezetőben idézett párbeszéd is. Zoli minden kérdésre humorral válaszolt, nem lehetett zavarba hozni. Persze mindig kérdéses, hogy e humor mennyire volt védekező mechanizmus, illetve lázadás az ún. „normálisak” társadalmával szemben…

Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy alacsony növése miatt Zoli bohóc elszigetelt, magányos életet élt volna. Voltak ismerősei, barátai is, akik vendégségbe is hívták. Thurzó Gábor író, a Váci utcai péküzem-tulajdonos Rutterschmidt-család sarja így emlékszik Belváros és vidéke című könyvében egy ilyen alkalomra:

„Hirsch úr – hogy mért nevezte Hirsch úrnak az anyám, ma sem tudom – akkor először és egyszer volt nálunk vendég. Mi négyen, testvérek – kicsik voltunk, én is épp hogy elemista – csodáltuk nagy fejét, mókás szemét. Ami kissé megzavart, az eleganciája volt. Mert kitűnően öltözködött, a 20-as évek elejének férfidivat-kódexét lelkiismeretesen betartotta. Egy walesi herceg, pöttömnyi testű, nagy fejű walesi herceg. Csak ámultuk az elegáns törpét – mi a Beketow cirkuszban másként ismertük, csodáltuk meg. Bő, tarka bugyogóban gurult-pörgött a porondra, bukfenceket hányt vaskos testecskéje, ott lábatlankodott a blazírt szemöldökű, mészfehérre festett, flitterben csillogó, gitáros Jancsi bohóc körül. Majd gurigáztatta izmos testét, fürgén fogadta Gerard bohócot, körülkerítette, mint tömzsi puli a nyájat, s povedált, senki sem értette, mit is – nem is volt abban semmi értelmes […]*. S mi nevettünk, nevetett mindenki. Nevetett a megtervezett véletleneken, a valóság sanda visszáján.*

Így láttuk mi négyen, gyerekek. És most húslevest kanalazott, sok grízgombóccal a hat stikkelt párna tetején. Ugyanis Hirsch úr nem volt más, mint Zoli bohóc. […]

– Szerettek játszani? – kérdezte tőlünk.

– Nagyon! – kiáltottuk lelkesen.

– Az a jó – s kacsintott –, játszani! Az a legjobb.

Búcsúzott. Úgy huppant le a hat stikkelt díványpárnáról, mintha a porondon lenne. S ránk pislantva, gyerekekre, walesi hercegi eleganciájában, kamásnis lakktopánjában, végigbukfencezett a lakáson. Majd felpattant egy székre, onnan csókolt kezet anyámnak.”

Önéletírásában Hirsch Zoltán maga így vont mérleget erről a korszakáról: „Ha nincs bennem a színház, a cirkusz és a művészet iránt való mérhetetlen szeretet és rajongás, talán ma is Pécsett lennék, mint a város legkisebb bádogosmestere… Úgy látszik, az élet így akart kárpótolni.” Empátiáról tanúskodnak a „bús férfi”, Kosztolányi Dezső róla írott sorai is: „…Zoli már kürtőkalapban szalad a porondra, parányi létrára mászik, orra bukik, felpofozzák, szappanhabbal maszatolják arcát, s a tömeg röhög, mert ezek az évezredes attrakciók sohasem kopnak el”.

A reflexióra azonban csak ritkán nyílt alkalma Hirsch Zoltánnak: szerepelt Bécsben, Londonban, Németországban, Norvégiában, de Budapesten is, a cirkusz mellett például filmekben vagy jótékonysági rendezvényeken. Talán ebben érhető leginkább tetten embersége. Egy alkalommal egy munkásember várta a cirkusz művészbejárójánál előadás után – haldokló kisfiának utolsó kívánsága volt, hogy Zoli bohóc játsszon neki, „ezért vártam én meg művész úr, ezért jöttem el ide a cirkuszhoz. Ne tessék rám haragudni, én tudom, hogy a művész úr fellépését meg szokták fizetni… Nekem nincs miből, Zoli úr kérem. Nekem nincs semmim, csak Gabi, és az is reggelre meg fog halni. Megkérem a művész urat, kivételesen tessék eltekinteni a fellépti díjtól, és tessék eljönni velem a Gabihoz.” A nagy nevettető elment az angyalföldi munkáslakásba, noha így érzett: „Sírni szerettem volna, amikor arra gondoltam, hogy ez a kisfiú ma éjszaka örökre elmegy. Ezekben a nehéz percekben eszembe jutottak műsorom legjobb számai, eszembe jutott mindaz, amin felnőtt és gyerek szívből nevetni tudott, ha megjelentem a cirkusz porondján.” A kisfiú azon az éjszakán önfeledten nevetett, pedig biztos lehetett benne, hogy a következőt már nem éri meg. Másnap reggel az apa várta a cirkusznál: „Művész úr, csak azért jöttem, hogy megmondjam, maga csodát tett! Gabi jobban van! Délben ott volt az orvos, és azt mondta, Gabi meg fog gyógyulni…” Csak találgatni lehet ma már, hogy mekkora tehetség (nemcsak művészi, hanem elsősorban pszichológiai) szorult ebbe a kis emberbe.

Az emberség őrzője a meghurcoltatások idején

A szép éveknek hirtelen vége szakadt, amikor kihirdették a zsidótörvényeket. Az egzisztenciájától megfosztott bohóc továbbra is igyekezett megőrizni emberségét és derűs életszemléletét. Mivel elhelyezkedni nem tudott, önéletírásának megírásával töltötte az idejét. Az elkészült könyvet saját maga adta ki és terjesztette – voltaképpen emlékeivel házalt. Aki megvette a művet, személyes dedikációt is kapott bele – a nagy művész így legalább valamelyest fenn tudta tartani magát néhány évig. Ismét Thurzó Gábort idézzük:

„A háború harmadik évében, egy légiriadó után, újra feltűnt Zoli bohóc az utcánkban. Sietett, a fal mentén surrant, mindenki sietett, fel sem tűnt, észre sem vették. Otthon anyám ezzel fogadott:

– Nesze – adott át egy könyvecskét. – Zoli bohóc írta. Most járt itt. A szegény Zoli! Még a cirkuszban sem bolondozhat. Azt mondta, nemcsak törpe, még a származása is rossz. Amikor azt kérdeztem, hogyan lehet egy törpének még a származása is rossz, nem elég, hogy a világon van, a vállát vonogatta. Három példányt vettem tőle, de csak egyet fogadtam el. Hadd keressen még egyszer a többin.

Kezemben a memoár: Egy kis ember nagy élete. Nem tudom, miért, sosem olvastam el. És el is kallódott valahol.

– Anya – kérdeztem –, miért szólította mindig Hirsch úrnak?

– Nem tudom. – Tűnődött: – Lehet, azért, ne éreztessem vele, hogy törpe. Talán azért. Furcsa ez a Zoli – folytatta. S most ismét Zoliként említette. – Megkínáltam sóskiflivel. Meg hogy vigyen egy zacskónyit magával. De nem fogadta el. Azt felelte, most mint Hirsch, az író járt nálunk. Mint szegény apátok egykori jó barátja. És nem mint a Zoli bohóc.”

Zolinak az 1944-es német megszállás után azonban még ez a megélhetési lehetősége sem maradt meg: tiltott könyvárusítás és a zsidócsillag szabálytalan viselése miatt internálták. Ez utóbbi vádpont ellen így védekezett: „Azt hittem, kérem, törpéknek kisebb csillag is elég.” A derű, a humánum mégsem segített rajta – Auschwitzba szállították megannyi magyar zsidóval együtt. A tábor hírhedt orvosa, Joseph Mengele „élénken érdeklődött” a törpék iránt – ez a legtöbbjük számára fokozott megaláztatást és zaklatásokat jelentett. Zoli „feladata” az volt, hogy portásként, cilinderben álljon a cigányok lágere előtt, és kalapemeléssel köszöntse az arra járó SS-eket. Hogy meddig bírta élve, és mikor került sor elpusztítására, ma nem tudjuk…

Mint ahogy sokan azt sem tudják ma Magyarországon, hogy Hirsch Zoltán létezett. Természetesen megemlítik nevét különféle megemlékezéseken, talán a művészvilág igyekszik is számon tartani munkásságát. A mai köztudatból azonban szinte teljesen kikopott az az egyéniség, aki a XX. század közepének legnagyobb borzalmaival szemben is megőrizte emberségét, sőt aki mások számára is igyekezett elviselhetővé tenni azt a világot, amely mindenkit egyre fenyegetőbben vett körül.