Hétköznapi hősök

„Mindannyiunk közül, ő volt a legbátrabb.”
(Odette Churchill, SOE ügynök)

Egy lány, aki hétköznapi életet akart élni. Egy feleség, aki a férjével kívánt megöregedni. Egy anya, aki szerette volna, ha látja felnőni a lányát. Egy Louise nevű titkos ügynök, aki a francia ellenállásnak adta az életét. Mindegyiküket Violette Szabó testesítette meg életének különböző szakaszaiban. Lehengerlően szép és elragadó személyiséggel megáldott nő volt. Meghódított mindenkit, akit csak ismert. Egy dél-londoni autókereskedő és egy francia asszony lánya volt, kinek sorsát megpecsételte a francia idegenlégió kapitányával való kapcsolata. A szerelem tragikus véget ért, s az özvegy Violette bosszúra éhesen, örömmel fogadta el a brit titkosszolgálat ajánlatát. Az élete innentől kezdve a kémkedésről szólt, s annak ellenére, hogy sokan sokszor kételkedtek a képességeiben, bebizonyította, hogy méltó volt azokra a feladatokra, melyekkel megbízták. Huszonhárom éves korában azok keze által halt meg, akiket a legjobban gyűlölt.

Vajon mit szólna Kner Imre, ha egy időgéppel napjainkba repítenénk, hogy pl. word-ben írhasson szöveget, photoshopban készíthessen grafikát, munkáját feltölthesse a világhálóra, megoszthassa a facebookon, hogy azonnal véleményezhessék? A nyomdászt - aki a 40-es években még kézzel fogta, és rakta helyükre a fémbetűket - valószínűleg megdöbbentenék, lebilincselnék a technológiai előnyök. A bonyolult matematikai számításokon alapuló szoftverek pontossága, a dokumentumok létrehozásának, terjesztésének sebessége… Műszaki énjét minden bizonnyal felcsigáznák e csodák. De vajon hogyan fogadná az egyediséget mindennél többre becsülő oldala mindezt? Talán hiányolná, hogy ingujján nyomot hagyjon a festék, ceruzával rajzolhasson, hogy szó szerint keze nyomát őrizhesse egy-egy műve. Mindennél valószínűbb azonban, hogy hamar “akklimatizálódna”, és a fejlett technológiát az emberközeliség szolgálatába állítaná. A tudományos alaposságot, mérnöki precizitást szépérzékkel, és szívbéli lelkesedéssel ötvöző szakember nem véletlenül nyerte el a korabeli irodalmi nagyságok megbecsülését, sőt barátságát (köztük Szabó Lőrincét, Móra Ferencét). A politika azonban nem szakértelme, hanem származása alapján ítélte meg. Kner Imre megérdemelte volna a tisztes öregkort, miként Magyarországra is ráfért volna, hogy ilyen emberi és szakmai kiválóságai legyenek. Munkássága és nyomdája túlélte a történelmi viharokat - a Kner Nyomda Zrt. ma is üzemel Gyomaendrődön - ő maga, felesége és Mihály fia viszont a nyilas diktatúrán hízott politikai szélhámosok kegyetlenségének áldozata lett.

Beszélt nyelvek: örmény, török, magyar, latin, olasz, francia, angol. Kitanult “mesterségek”: embermentő, szükségkórház-vezető, női szabó, hipnotizőr, keramikus, reklámszakember, jelmeztervező, zsenília-állatka feltaláló, orchideatermesztő… Hiába, Ara Jeretzian éltéről nehéz lenne könnyen értelmezhető életrajzi szócikket kreálni. De hogy is lehetne lexikális nyelven visszaadni egy kacskaringós életút furfangos főszereplőjének tetteit? Egy örményét, aki a regnáló nyilas hatalommal bolondját járatva, életét kockáztatta magyar zsidókért és nem zsidókért, sebesült katonákért - tekintet nélkül arra, melyik oldalon harcoltak -, Budapest ostroma idején? Sehogy. Mindössze arra tehetünk kísérletet, hogy rá emlékező fia, és hátrahagyott két vékonyka, ám annál velősebb önéletírása segítségével rávilágítsunk abszurd humorral fűszerezett, rémmesébe illő, igaz történetére. A politika számtalanszor próbálta felfalni, de végül mindig kiköpte Jeretziant, aki bámulatos leleményességgel, hajmeresztő merészséggel vett minden elé gördülő akadályt. Így vált az örmény menekültből sikeres magyar vállalkozó, aki jó módjában sem feledkezett meg az elesettekről, és a nulláról is bármikor újra tudta kezdeni.

Alig ismerik, pedig az orvosi hivatás egyik ikonja lehetne: a betegek és a kollégák egészségéért mindent megtett, sajátját viszont gondolkodás nélkül feláldozta azért, hogy megmentsen 1500 mg-nyi rádiumot a Szövetséges csapatok elől. Hogy miért volt fontos a rádium 1944-ben? Mert az orvostudomány korabeli fejlettségi szintjén a rák elleni küzdelem egyik leghatékonyabb sugárterápiás eszközének számított “a rádiumágyú, a rádium üregi kezelés és tűzdelés”. A ma már elavultnak számító módszerek alkalmazásához igen ritka radioaktív fémre volt szükség: 1 gramm rádiumot átlag hét tonna(!) uránszurokércből lehetett előállítani. Az orvos mások mellett, a gégerákban szenvedő Babits Mihály szenvedéseit enyhítette a sugárterápia segítségével. Saját magára viszont már nem vigyázott úgy, mint a költőre: ragtapaszokkal testére erősítve vitte át a frontvonalon Magyarország rádiumkincsét. A rosszindulatú daganatok ellen célzottan használt elem azonban “szabadjára engedve” az egészséges szöveteket is roncsolni kezdi: Czunft doktor pontosan tisztában volt azzal, hogy ami másoknak a gyógyulás reményét, az számára a halált hozza el...

Apa nélkül, hat testvérrel együtt nőtt fel, így hamar megtanulta, mit jelent a küzdelem, és mennyit számít ínséges időkben a testvéri, felebaráti segítség. Ezért is állhatott Krisztus szolgálatába, nem pusztán a szószéken, hanem cselekedeteiben is. Szimbolikus mozzanat az életéből, hogy plébánosként egy rászorulónak adta saját cipőjét. Az I. világháború alatt kórházvonaton szolgált katonalelkészként. Többször találkozott testközelben a halállal, mégsem riadt meg tőle, inkább megtanult vele farkasszemet nézni. Egyházában a püspöki rangig vitte – tisztségével járó befolyásával mindig, minden körülmények között az elesettek, üldözöttek védelmében élt. „Egyszer úgy is meg kell halni, inkább ilyenkor adja oda az ember az életét” – mondta, amikor jóakarói saját biztonságának kockáztatására hívták fel figyelmét. 1945 tavaszán a nemi erőszakról, brutalitásukról elhíresült orosz katonák elől bújtatott nőket a győri Püspökvárban. A lányok, asszonyok védelmére kelt püspökre egy részeg orosz katona többször rálőtt. Apor Vilmos még néhány napig élt: maradt ereje és hite gyilkosa lelki üdvéért is imádkozni. Hetven éve, hogy vértanúhalált halt, 1945. április 2-án, húsvéthétfőn, a feltámadás ünnepén. Nemcsak az általa megmentett emberek emlékeznek rá mély tisztelettel, hanem egyháza is: Szent II. János Pál pápa boldoggá avatta a római Szent Péter téren, 1997. november 9-én.