Hétköznapi hősök

Élete nagy vágya volt, hogy fiatalon haljon meg olyan módon, hogy halála közelebb vigye Jézus Krisztushoz a fiatalokat. 1945. március 23-án elért életcélját, amikor a körülötte lévő lányokat és asszonyokat élete árán védte meg az erőszakoskodó szovjet katonáktól.

„– Ha valaki most növesztő port adna, melytől azonnal megnőne, bevenné-e?”

„– Ki van zárva! Miből élnék akkor? Húsz éve játszom. Az egész világon ismernek.”

Nyilván lehet azon vitatkozni, hogy egy embert, aki felnőttkorára is megmarad 110 cm magasnak, ildomos-e egy lapinterjúban ilyen kérdéssel zaklatni. Persze az is igaz, hogy amikor ez az interjú megjelent a lapokban, még senki sem gondolkodott a politikai korrektség kategóriái mentén. Fontosabb viszont a következő mondat, amely a szemtelen zsurnaliszta kérdésére felelt. Vitathatatlan, hogy a humor, amelyről árulkodik, védőfal a „normális” emberek részéről tapasztalt „érdeklődés”-sel szemben, másfelől lázadás is mindazok ellen, akik önkényesen „normális” és „nem normális” emberekre osztják fel a társadalmat. Egy olyan ember szájából hangzott el az idézett mondat, aki így kísérelte meg megőrizni az emberséget a XX. század vérzivatarában.

Egyszerű, ferences szerzetesként élte egész életét. Nem készült vértanúságra, mégis a mindennapok hűséges élete előkészítette őt arra, hogy amikor kell, vállalja a legnagyobb áldozatot is.

„Minden pálya, minden szakágazat igyekszik megőrizni, megörökíteni nagyjainak emlékét, azokét, akik kiválót, maradandót alkottak szakmájuk és az emberiség javára. „Ilyen alkotó személyiség volt Richter Gedeon is [...]” Kiemelkedő egyéniségével, életével és munkásságával, és nem utolsó sorban emberiességével olyan hírnévre tett szert, amely csak keveseknek adatik meg. Különös életútjában megtaláljuk a legnagyobb magasságot ugyanúgy, mint a mélységet, a tragédiát is.”

(Dr. Bartus József)

A magyar gyógyszeripar megteremtőjének, Richter Gedeonnak a neve nem ismeretlen a számunkra: életünk során több alkalommal is kezünkbe vesszük jótékony hatású találmányait, hogy segítsenek túljutni a betegségeken. Olyat hozott létre, amelyet csak kevesen, oly módon, oly emberi mivolttal, melyet sokan megirigyelhetnének. A „patikagyár”-ként is elhíresült vállalata hazánk első gyógyszergyártó üzeme volt. Azt azonban már talán kevesen tudják róla, hogy az élete szorosan összefonódott a második világháború borzalmaival, annak minden tragédiájával. A vállalkozó szellemű, nagy szervezőkészséggel, széleskörű szakmai ismeretekkel és tapasztalatokkal rendelkező gyógyszerészt zsidó származása miatt megfosztották a családjától és az életétől. A politika gondolkodás nélkül elsöpörte egész életművét, amiért oly sok éven át küzdött. Richter Gedeon egész életét az emberek szolgálatába állította, ez a hivatás volt számára a legfontosabb. Azon dolgozott, hogy enyhítsen a beteg emberek fájdalmán. Azt hitte, remélte, hogy ez a tevékenysége elég ahhoz, hogy túlélje ezt az időszakot. Nem volt elég. Munkássága, öröksége azonban nem veszett el…

„Magasztalnak sokan, Egészség Bajnoka!
De csak én ismerlek-láttalak –
45-ben egy egész nép halálos ágya mellett
férfiasan, híven, segítve –
Írtál írt, bármennyit a szívre,
a legcsodálatosabb szert enyimnek
akkor – Kolozsvárt – írtad, Imre!
Ezért vagyok, köszönve és köszöntve,
híved örökre."
(1956. aug. 21. Illyés Gyula)

Milyen embernek kell lenni ahhoz, hogy a kor egyik legnagyobb magyar költője így dedikálja ajándékba küldött könyvét? Haynal Imre nem volt hétköznapi egyéniség, annyi bizonyos. Egyike azoknak, akiknek nevéhez ugyan nem fűződik semmilyen különös, a történelemkönyvekbe is bekerült esemény vagy történés, akikről éppen ezért hajlamos a hálásnak nevezett utókor megfeledkezni. Haynal Imre azonban egyike volt azoknak is, akik ember módjára tudták átélni a 20. század közepének vérzivataros évtizedeit – ez pedig egyáltalán nem kevés. Súlyos bűn volna, ha hagynánk, hogy az idő kirostálja a magyarok emlékezetéből alakját és „életművét”.

„Boldog a gyufaszál”

„Meghalni… ifjan…
Nem. Nem akartam.
Szerettem a dalt, és a fényt,
A melengető napot, két csillogó
szempárt.
Háborút, romlást, nem akartam én,
Nem, nem akartam.
De ha sorsom, hogy éljek máma
Pusztuláskor, vérontásban
Hát Istennek legyen hála,
Hogy megadatott itten élnem
És meghalnom érted hazám,
földem.”

(Meghalni, Nahalal, 1941. május 5.)

Az álmaihoz, az eszméihez a végletekig ragaszkodó lány volt, aki alig huszonhárom évesen olyat vitt véghez, melyet csak kevesen. Nevét és tragikus történetét szinte az egész világon ismerik. Írónak készült, de a bekövetkező nemzetközi és magyar politikai eseményeket nem tudta tétlenül nézni. Feladta viszonylag biztonságos életét, lemondott szépírói vágyairól, s önként, saját akaratából egy életveszélyes küldetésre vállalkozott. Egy olyan küldetésre, melynek célja nem kevesebb, mint a zsidók további deportálásának megakadályozása volt. A küldetését azonban nem sikerült végrehajtania. Elfogatását követően, a börtönben töltött idő alatt sem roskadt össze: barátságos volt, szórakoztatta és írni-olvasni tanította a foglyokat, Palesztináról tartott előadásokat, s az édesanyjukkal börtönben raboskodó gyerekek szeretetével volt körülölelve. Reményt csempészett a börtönben lévők mindennapjaiba. Egy „nagy lélek” volt, aki rövid élete alatt sokaknak szerzett örömet, kitartásával és állhatatosságával példát mutatott másoknak. Izraelben a mai napig nemzeti hősként, példaképként tisztelik.