„Magasztalnak sokan, Egészség Bajnoka!
De csak én ismerlek-láttalak –
45-ben egy egész nép halálos ágya mellett
férfiasan, híven, segítve –
Írtál írt, bármennyit a szívre,
a legcsodálatosabb szert enyimnek
akkor – Kolozsvárt – írtad, Imre!
Ezért vagyok, köszönve és köszöntve,
híved örökre."
(1956. aug. 21. Illyés Gyula)

Milyen embernek kell lenni ahhoz, hogy a kor egyik legnagyobb magyar költője így dedikálja ajándékba küldött könyvét? Haynal Imre nem volt hétköznapi egyéniség, annyi bizonyos. Egyike azoknak, akiknek nevéhez ugyan nem fűződik semmilyen különös, a történelemkönyvekbe is bekerült esemény vagy történés, akikről éppen ezért hajlamos a hálásnak nevezett utókor megfeledkezni. Haynal Imre azonban egyike volt azoknak is, akik ember módjára tudták átélni a 20. század közepének vérzivataros évtizedeit – ez pedig egyáltalán nem kevés. Súlyos bűn volna, ha hagynánk, hogy az idő kirostálja a magyarok emlékezetéből alakját és „életművét”.

Erdélyi örökség, fővárosi karrier

Haynal Imre Besztercén látta meg a napvilágot, egy Bethlen Gábortól kapott nemességére büszke, katolikus vallású magyar családban. Hiba volna ebből azonban arra következtetni, hogy a leendő „Egészség Bajnoka” dzsentri származású lett volna. Édesapja nem menekült az elszegényedés elől valamely közigazgatási hivatalba, hanem orvos lett, akit szerettek és tiszteltek betegei. Elsőszülött fia – aki apjától az Imre keresztnevet is örökölte – tovább kívánta vinni e foglalkozást. Ennek érdekében a kolozsvári egyetem orvosi karára iratkozott be, miután a besztercei német tannyelvű evangélikus gimnáziumban érettségit tett. A mai olvasó számára ez talán furcsának tűnik, de a Haynal család ebből a szempontból a régi Erdély örökségét vitte tovább: a három nemzet és a négy vallás egyenrangúsága, a másikkal szembeni türelem magától értetődő volt körükben.
Ezt a világot tette tönkre végzetesen az első világháború kitörése. A diploma előtt álló Haynal Imre szintén megkapta a behívóját, tisztjelöltként kellett a galíciai frontra vonulnia egy menetzászlóaljban. Ekkoriban vezetett hadinaplója állandó rossz közérzetről, a fennálló helyzettel szembeni jókora elégedetlenségről tanúskodik. Másként ugyanis nehezen képzelhető el, hogy a tolerancia szellemében nevelt fiatalember 1914. november 3-án ezt jegyezze fel: „Laborcon bámulatos sok mindent lehet kapni. Aljasság, hogy kiuzsoráz bennünket a zsidóság, egy db. csokoládé 4 f[illér], egy tábla 160 k[rajcár]”. A sértődöttség volt-e, ami a tollát vezette, vagy tiszttársai sugalmazása, nem tudni. Annyi bizonyos csak, hogy sem korábban, sem később nem volt egyetlen antiszemita megnyilatkozása sem.
Az 1915-ben diplomázó Haynalnak természetesen újra be kellett vonulnia, most már tiszti beosztásban. Harcolt a keleti és az olasz fronton egyaránt, majd a háború után szemtanúja lett az összeomlásnak. Hamar el tudott ugyan helyezkedni – 1919-től a Budapesti Tudományegyetem Bonctani Intézetében dolgozott „díjtalan gyakornok” fizetési osztályban –, szembesülnie kellett viszont szülőföldje elvesztésével. Az Erdélyt Romániához csatoló trianoni béke után a nemesi családból származó Haynal Imrének vagonlakóként kellett élnie Budapesten.
Szakmai tehetsége azonban segítségére volt – a bonctani intézetből ugyanis Haynal az egyetem belgyógyászati klinikájára került, Korányi Sándor kezei alá, aki mentora, tanítómestere lett a fiatal orvosnak. Akadtak azonban kisvártatva arra is példák, hogy a tanítvány túlszárnyalja mesterét. Haynal Imre orvosi és tudományos karrierje folyamatosan emelkedett, és ezzel együtt elismertsége és életszínvonala is: 1935-ben nekikezdett Orbán-hegyi villája felépítésének, de ezekben az években ismerkedett meg a magyar szellemi élet nagyjaival, így Illyéssel, Németh Lászlóval, Tamási Áronnal, Márai Sándorral, Szabó Lőrinccel vagy még korábban Szekfű Gyulával. Egyedül magánélete nem volt felhőtlen: felesége mellett ugyan haláláig kitartott (egy fiuk született, aki 1956-ban Svájcba ment), mégis nyílt titok volt viszonya egy angol diplomata feleségével.

Egykori karikatúra a nagy tudású professzorról

Forrás: Országos Széchényi Könyvtár

Az emberség megőrzője 1944-ben

Az igazi „beérkezést” azonban nem budapesti évei jelentették Haynal számára, hanem az a pillanat, amikor 1940-ben kinevezték a visszatért kolozsvári egyetem orvosi kara belgyógyászati tanszékének élére. Az itt – azaz újra Erdélyben – töltött éveit tartotta a legboldogabbaknak, bármennyire vészterhesek is voltak ezek az idők. Ars poeticáját így fogalmazta meg az újdonsült professzor: „Nem mint idegen jövök Erdélybe, e nemes városba, erre a régi egyetemre. Erdélyben születtem, ennek az egyetemnek hallgatója voltam s itt, Kolozsvárt avattak ezen egyetem doktorává […] Minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a gondjaimra bízott tanszék és klinika hármas hivatását minél jobban teljesíthesse: jó orvosokat képezzen, a betegeket korszerűen és meleg szívvel gyógyítsa s a tudományos kutatást megteremtse. […] S ezen hivatás teljesítésében nem fogok nemzetiség szerint megkülönböztetést tenni. Erre a munkára Erdély minden hivatott fiát felhívom, magyart és székelyt, románt és szászt, hogy testvéri együttműködésben olyan légkör keletkezzék, amely egyedül biztosíthatja a ’kisebbik haza’ és népeinek boldogulását s ennek a klinikának virágzását.”
1944-ben elkövetkezett az az idő, amikor Haynal Imrének tettekkel is bizonyítania kellett, hogy komolyan gondolja hitvallását. Egyrészt nem sokkal a német megszállás után nekrológot írt elhunyt mesterére, Korányi Sándorra emlékezve, akit néhány évvel korábban származása miatt eltávolítottak az orvosi pályáról. E cikke akkoriban politikai tettnek, a humánum melletti kiállásnak számított. Amikor a zsidótörvények betartását kérte rajta számon a kormányzat, Haynal – mint az orvosi kar dékánja – így válaszolt: „a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium azon ’tanácsát’, hogy zsidókat ne avasson doktorrá, mint illetéktelent és törvénytelent, nem fogadta el azon indoklással, hogy tanácsra nem szorul.”
És a hétköznapokban? A légiriadók alatt, a német megszállástól felbátorodott nyilasok provokációi közepette? Haynal önfejűsége senkivel szemben nem ismert kompromisszumot. Tanítványai így emlékeznek arra az évre: „bátran kiállt az üldözöttek mellett, és százakat mentett meg a megsemmisüléstől. Kolozsvári klinikájának kapujában egyedül szállt szembe a félrevezetett fiatalság százaival, akik zsidó hallgatóit akarták kiűzni. A halálsápadt, de mindenre elszánt professzor előtt a tüntetők meghátráltak.” (Gráf Ferenc nekrológja, 1979).
Vagy: „Arra emlékszik-e Professzor Úr, milyen időket éltünk akkor? Háború volt. SAS-behívók. Nyilasok. Légiriadók. Bombák. Aknák. Emlékszik azokra az éjszakai osonásokra légiriadó idején, mikor szirénák vijjogása, ágyúk dörgése között szabadon be lehetett jutni a deportálandókkal telt kijelölt házakba, amikor az őrök is óvóhelyre bújtak. Amikor lehetett gyógyszert vinni, recepteket írni, pár biztató szót mondani és írni hamis orvosi bizonyítványokat? Emlékszik, mikor mondta nekem: ’Ne féljetek hippokratészi eskütöktől, adjátok annak szellemében nyugodt lelkiismerettel a hamis orvosi bizonyítványokat az emberi tisztesség nevében, a könyörületesség nevében, az Isten nevében egy olyan világban, amelyben a gonoszság és bűn a törvényesség álarcát vették magukra.’ Szavait szó szerint idéztem, belém vésődtek.
Arra emlékszik-e Professzor Úr, hány ember életét mentette meg? Most nem azokra gondolok, akiknek mint orvos mentette meg az életét. Hisz az emberi élet mentése minden orvos professzionális kötelessége és mindennapos feladata. Azokra gondolok, akiknek Haynal Imre, az ember mentette meg az életét. Emlékszik, a háború legválságosabb napjaiban mennyien jöttek, nők, férfiak, gyerekek, egy szál ruhában a puszta életüket hozva, a klinikán menedéket kérve. Emlékszik, hogy ezek között civil ruháért könyörgő szökött katonák és köztük saját orvosai is voltak? Mindenkinek jutott egy tányér meleg étel, egy rongyos matrac, takaró. Mind életben maradtak.” (Láng István gyászbeszéde, 1979)
Jellemző a professzor körültekintésére, hogy arra is gondolt: mi van, ha valamelyik ápolónője – katolikus apácák – kikotyogna valamit a klinikán folyó embermentő tevékenységről. Ennek érdekében Márton Áron gyulafehérvári püspököt hívta el szentmisét tartani, aki szentbeszédében – Haynal kívánságára – dörgedelmes szavakkal ecsetelte, hogy háborús körülmények közepette a „fecsegés” is szörnyű bűn…

A háborúnak vége – a megbékélés elmarad

Haynal Imre ellenállt a német kiürítési parancsnak, a kolozsvári egyetem ott maradt, ahol volt – egészen addig, amíg a szovjetek és a románok 1945-ben másként nem döntöttek. Haynalnak nem sikerült megőriznie a magyar egyetemet Erdély számára. Ebbe bele kellett törődnie. Ehelyett viszont megkapta a budapesti egyetem II. belgyógyászati klinikájának vezetését, ahol újra elkezdhette orvosi, tudósi és oktatói iskolateremtő tevékenységét. Ebben olyannyira sikeres lett, hogy az általa vezetett intézményt hamarosan „Haynal-klinika” néven emlegették. A Rákosi-korszakban nem esett bántódása, noha sosem rejtette véka alá véleményét. „Miniszter asszony” – mondta például egy fogadáson Ratkó Annának –, „ha ön engem elvtársnak nevez, a szavaknak nincs többé értelme.”
Szókimondása volt azonban az is, ami véget vetett karrierjének. Mivel 1956 után nem volt hajlandó ellenforradalomnak nevezni azt, ami történt, sőt kitartott a „forradalom” megnevezés mellett, 1958. februárban kényszernyugdíjazták. Ezt sohasem heverte ki. Levélben fordult Kádár Jánoshoz annak érdekében, hogy újra praktizálhasson, az MSZMP első titkára azonban így válaszolt neki: „ha Ön ebben a rendszerben oktatói tisztséget vállalt, nem volt joga ahhoz, hogy tanítványai lelkét mérgezze, akik ennek az államnak serdülő polgárai.” Maradt tehát a magánorvosi praxis, amely ugyan magas életszínvonalat engedett neki (még úgy is, hogy többeket, így állítólag Gerő Ernőt is, ingyen kezelt), a lelki sebek azonban nem hegedtek. Kérdés, hogy 1958-as magatartása bölcs volt-e, hiszen az ő iskoláját kijárt, klinikáján dolgozó tanítványai hamarosan szétszóródtak az országban, „életművének” nem maradt kézzelfogható nyoma – nem lett volna mindenki számára hasznosabb, ha Haynal Imre 1958-ban egyszerűen nem szól semmit, mint a magyar lakosság többsége? Lehet, hogy így van, mindazonáltal ez számára az önmegtagadásnak olyan foka lett volna, amire nem volt képes. Halála pillanatában azonban neve így csak igen keveseknek mondott valamit.
1989/90 után persze ismét lehetővé vált Haynal Imréről nyilvánosan beszélni, érdemeinek megfelelően méltatni őt. 1993-tól felsőoktatási intézmény is viselte a nevét, a XIII. kerületi Szabolcs utcában működő Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem. Az egészségügyben és a felsőoktatásban egymást követő sorozatos átszervezések valamelyikének azonban ez az elnevezés is áldozatul esett. Felvetődik a kérdés: megengedheti-e magának a magyar társadalom, hogy megfeledkezik egy ilyen életútról? Valóban csak egy rövidhírt ér meg, ha Haynal Imre posztumusz megkapta a Világ Igaza címet? Nem az ilyen egyéniségekre kell-e különösen felhívni a figyelmet, ha olyan társadalmat szeretnénk felépíteni, amely szembeszáll mindenfajta totalitárius ideológiával? Korunkban ismét gyakran neveznek át közterületeket és közintézményeket: nem lenne itt az alkalom Haynal Imrét ismét emlékezetünkbe idézni?