Egyszerű, ferences szerzetesként élte egész életét. Nem készült vértanúságra, mégis a mindennapok hűséges élete előkészítette őt arra, hogy amikor kell, vállalja a legnagyobb áldozatot is.

Életútja

Pulvermann József néven született 1900-ban Vaskón. A település Bihar megyében, ma Romániában található. A ferences rendbe fiatalon, 17 éves korában lépett be, ekkor vette fel a Zénó nevet. Az egyéves jelöltidő (novíciátus) letöltése után egyszerű fogadalmat tett 1918. augusztus 27-én. A szerzetesek hosszú éveket töltenek azzal, hogy felkészüljenek hivatásukra, eközben megismerkednek rendük alapítójával, karizmájával, illetve történetével. Hajnal Zénó 1924. augusztus 27-én tett örök fogadalmat elöljárója, Burka Kelemen kezébe, ettől kezdve Zénó testvérként élt a ferences atyák között. Pappá szentelésére egy évvel később, 1925. június 29-én került sor. Szentelője a szintén ferences szerzetes, Zadravetz István püspök volt. Ezekben az években változtatta vezetéknevét Hajnal-ra. Szerzetesként egyszerű életet élt mindig ott, ahová elöljárói helyezték. Hosszabb-rövidebb ideig szolgálatot teljesített: Veszprémben, Nagykanizsán, Kiskanizsán, Szombathelyen és Esztergomban. 1934 és 1935 között missziós lelkipásztorként az Egyesült Államokban működött, utána visszahívták a rend esztergomi gimnáziumába tanítani.

A nagyatádi ferences kolostor élén

1940-ben került Nagyatádra, ahol a II. világháború idején a ferences kolostor házfőnökeként és a város plébánosként mindig hívei rendelkezésére állott. Szentbeszédei, tanítása és személyes példája sokaknak vigasztalást és reményt adott a háborús időben. Zénó atya segítette az üldözötteket. 1944 karácsonyát a rendház pincéjében töltötte azokkal a családokkal és menekültekkel együtt, akik segítségét kértek tőle. Az óvóhelyen misézett, gyóntatott és tartotta a lelket az emberekben.

A később esztergomi érseknek kinevezett Paskai László, aki maga is ferences szerzetes volt, így emlékezik vissza rendtársára:

„1944-ben, amikor már a szovjet seregek Magyarországra beléptek, a leventéket, köztük engem is Szegedről elvittek. Gyalogosan három nap alatt értünk Dunaföldvárra. Ott testvéremmel együtt megszöktünk a leventéktől, és néhány nap után azt a tanácsot kaptuk, hogy próbálkozzunk valami munkát és szállást kapni Nagyatádon a ferenceseknél. Így kerültem 1944-ben Nagyatádra, ahol bekopogtattunk a házfőnökhöz. Hajnal Zénó kedvesen fogadott bennünket. Ott maradtunk a zárdában, ahol más menekültek is voltak. Zénó atya nagyon tiszteletre méltó és közvetlen volt. Ott voltunk mindaddig, amíg kiürítették Nagyatádot. A harcok alatt a kriptában húztuk meg magunkat. Így ismertem meg Hajnal Zénót, aki nagyon tiszteletre méltó ferences szerzetesként él az emlékezetemben. Hallottam, hogy később Gyékényesen két papot, köztük Zénó atyát kivégezték. Nyugodjék békében. Lehet, hogy az ő személye is hatással volt döntésemben, hogy én is ferences szerzetes lettem.”

December végén, a front közeledtével Nagyatádot a lakosságnak el kellett hagynia. Hajnal Zénó azonban nem egyedül menekült, hanem hívei élére állva a gyékényesi plébánián kerestek menedéket. Az ottani plébános, Martincsevics Pál Zénó atya barátja volt, és befogadta a segítségért folyamodókat. Néhány hónapig a plébánián meghúzódva próbálták a háború végét megvárni, hiszen a környéken a dél felől érkező III. ukrán front egységei elkeseredett harcot vívtak a németekkel.

Vértanúsága

Gyékényest a szovjet csapatok 1945 márciusában elfoglalták, majd elhatároztak kiürítését. A falu lakosságát a horvátországi Golába vezényelték. A menet megindulása előtt Zénó atya és Pál atya úgy döntöttek, hogy nem tagadják meg szerzetesi, illetve papi mivoltukat, nem öltenek civil ruhát, azért hogy a velük menetelők tudják, hogy lelkipásztoraik mellettük állnak és a legnehezebb helyzetekben is számíthatnak rájuk. Többen voltak, akik meg akarták győzni a két papot, hogy ne így tegyenek, de ők hivatásuk és eszményük, Jézus Krisztus elárulásának vették volna, ha leveszik szerzetesi habitusukat és papi reverendájukat. A menet 1945. április 1-jén indult el Gyékényesről. Húsvétvasárnap volt, a keresztények legnagyobb ünnepe, amikor Jézus halálát és feltámadását ünnepli az egyház. Minden bizonnyal ez a lelki háttér is segítette a két papot radikális döntésük meghozatalában. Tudható volt, hogy a szovjet és bolgár katonák ellenszenvvel viseltetnek a katolikus egyház papjai iránt, vagyis elhatározásuk életük kockáztatását jelentette. A menet még ki sem ért a falu határából, amikor egy bolgár lovas katona haladt el mellettük. Mikor meglátta a két papot kiszólította őket a sorból és szó nélkül lelőtte mindkettőjüket. Rajtuk kívül senki másnak nem esett bántódása, így a kortársak biztosak voltak abban, hogy egyházi kötődésük miatt kellett meghalniuk. Zénó atya életáldozata után egy nappal került sor Apor Vilmos győri püspök meggyilkolására, akinek nem papi mivolta, hanem nőket oltalmazó magatartása miatt kellett meghalnia.

„Élete” a XXI. század küszöbén

Hajnal Zénó nem az egyetlen ferences szerzetes volt, aki hitéért vértanúhalált szenvedett 1944-45 folyamán, illetve a Rákosi-diktatúra idején. A ferences rend 2006-ban kezdeményezte boldoggá avatási eljárásukat. A hét ferences szerzetes: Körösztös Krizosztom, Kovács Kristóf, Hajnal Zénó, Kiss Szaléz, Lukács Pelbárt, Kriszten Rafael és Károlyi Bernát voltak. A rend igyekszik megismertetni modern kori vértanúit a szélesebb közönséggel is, ennek egyik eszköze a világhalón elérhető imafüzet. (http://www.ferencesek.hu/wp-content/uploads/wordpress/Imafuzet_kilenced.pdf).

Zénó atya és rendtársai hétköznapi emberek voltak, a történelem azonban olyan kihívást állított eléjük, aminek az adott pillanatban meg tudtak felelni, ahogyan Dobszay Márton Benedek a ferencesek ezidő szerinti rendfőnöke megállapítja: ”bár tudjuk, hogy rendtársaink nem voltak hiba nélküliek, velünk élő kortársaik meséltek erényeikről és botlásaikról, életük egy adott pontján mégis képesek voltak teljesen átadni magukat Istennek.”