A transszibériai expressz egyik kocsijában ülünk magyar hadifoglyok. A szerelvény vad irammal száguld nyugat felé. Irány Moszkva. Már nem lehetünk messze az új világ fővárosától. Izgalmas kíváncsisággal tekintünk ki az ablakon. A felkelő nap tüzében lassan feltünedeznek a város kiemelkedőbb pontjai. Gyárkémények erdeje ontja a füstöt, mely hatalmas felhőként gomolyog a város fölött.

Óriási szerelvények vágtatnak el mellettünk sűrűn egymásután kelet felé. A kisebb állomások mellett elsuhanunk. Az elővárosokban járunk. Elébünk tárulnak a mamutváros gigantikus méretei. Hosszú ideig rohan vonatunk a gyárnegyedeken át. Megkapó modern bérházak végtelen sora húzódik a gyárak között. A gyárak teljes kapacitással dolgoznak, mintha egymással versenyeznének, hogy melyik okádja ki a legtöbb füstöt.

Egy külvárosi állomásnál megállt vonatunk. Kocsink ablakából belátunk egy autógyár udvarába.

Az Uralban az lepett meg legjobban, hogy rengeteg a gép és aránytalanul kevés az ember. Ennek ellenére nem volt semmi fennakadás, a gépek mind dolgoztak.

Itt még kevesebb munkaerőt láttam. A gépek ilyen nagyfokú kihasználását még nem tapasztaltam. Itt úgy látszik az emberek helyett a gépeket zsákmányolják ki.

A gyár udvarát keresztül kasul szántják a sínpárok. Sínen mozgó emelődaruk töfögnek nagy összevisszaságban és szedik össze az elszállításra váró kész autókat és rakják vagonokba.

A vagonok is óriásiak. A Szovjetunióban általában minden gigantikus méretű. Hatvantonnás vagonok és félelmetes nagyságú mozdonyok. Mintha őskori szörnyek lennének. Vad dohogással, prüszköléssel, sistergéssel várják, hogy vezetőjük végre engedélyt adjon az indulásra. Mintha élnének és kiabálnának türelmetlenségükben, hogy: Gyerünk, gyerünk gyorsabban, várják a tovarisok a kocsikat, üldözni kell a fasisztákat, a gaz hódítókat, akik beszennyezték szent szabad szocialista hazánkat.

Megállás nélkül robog be szerelvényünk a moszkvai állomás monumentális csarnokába. Többszáz lehet a sínpár, tízezernyi ember.

A szédületes forgalom ellenére semmi fennakadás. Frontról érkeznek, frontra mennek. Szemkápráztató színes kép az emberi sokaság. Mongolok, kirgizek, üzbégek, grúzok sietnek gyönyörű selyem tarka-barka nemzeti viseletükben a kijárat felé.

Nem tudunk betelni a sok látnivalóval. Őreink figyelmeztetésére lassan lekászálódunk a vonatról.

Egyenesen a pályaudvar étkezőjébe vezetnek bennünket. Pazarul berendezett étterembe kerülünk. Vörös szőnyeg, fehér terített asztalok, porcelán, tükrök, krémszínű márványfalak. Az étterem négy sarkában Marx, Engels, Lenin és Sztálin életnagyságú vörös

színű márványszobra. A bejárattal szemben zongora, amelyen egy fiatal kislány éppen egy Strauss-keringőt játszik. A asztalok körül szovjet tisztek ülnek. A dunaparti úgynevezett előkelő hotelek éttermére emlékeztető csendet megtöri nem mindennapi látványt nyújtó megjelenésünk. Érdeklődő pillantások szegeződnek ránk. Majd kérdések. Kákoja nacionala? Milyen nemzetiségű? Vojeni plenni? Hadifoglyok? Vengri! Adjuk meg a választ.

Felderülnek az arcok. Vengri? Azokat ők szeretik, azok jó emberek. A szovjet emberek között nagyon sokan vannak, akik úgy tudják hogy a vengri is más és a magyar is más nemzetiségű. A magyarok alatt ők valami SS-alakulatot értenek. Nagyon haragusznak a magyarokra, mert azok a hadosztályok, melyek Ukrajnába partizánvadászatra lettek kiküldve, igen embertelenmódon viselkedtek és sokezer ártatlan embert gyilkoltak le, falvakat égettek fel. Elég volt az a gyanú, hogy valaki partizán és már lógott, Igen, ők, a szovjet emberek, ezt nem tudták, hogy a vengri és a magyar egy nemzetet jelent.

A vengrit meg azért szeretik, mert a múlt világháborúban sok százezer vengri hadifogoly a nagy szocialista forradalom után az intervenció ellen fegyvert fogott és segített a Szovjetunió népeinek, hogy a kivívott nagy, szent szabadságát, szocialista államberendezkedését megvédje. A vengri tovaris volt, szerették, becsülték. Sokezer maradt kint a Szovjetunióban, akik földet kaptak, megnősültek és letelepedtek új hazájukban, ahol nagyobb szabadságot élveztek, mint régi hazájukban. Kényelmetlenül érezzük magunkat, mi megcsaljuk ezeket a derék szovjet embereket. Visszaélünk vele, hogy nem fedjük fel a valóságot. Mi magyarok vagyunk. Azok a magyarok, akik megtámadtuk őket, akik el akarjuk rabolni szabadságukat, amiért ők oly sok drága vért ontottak és amiért ők oly sokat verejtékeztek. A mi rendszerünket, a fasizmust akartuk rájuk erőszakolni, abba a rabszolgaságba akartuk őket rántani, melyben mi éltünk. Apáink tetteinek dicsfényében fürödtünk és közben pirultunk.

Kézzel-lábbal csekélyke szókincsünkkel igyekeztünk néhányan megmagyarázni, hogy mi nem vengrik vagyunk, hanem magyarok. –Nicsevo, -volt a válasz.

Szétszedtek bennünket. Vendégül láttak. Minden asztalhoz jutott egy-két magyar. Egyik bajtársunk, egy zászlós leült a zongorához és szép, rég nem hallott magyar nótákat játszott.

Az ukrajnai és a brianszki partizánemlékeket még fájdalmasabbá tették a bús magyar melódiák.

Az asztalra könyökölve, lehajtott fejjel arra gondoltunk, hogy mivel tudnánk bebizonyítani ennek a derék, sokat szenvedett, drága szovjet népnek, hogy a vengri és a magyar egy nemzetet jelent, az ukrajnai SS-magyarok pedig nem magyarok voltak, hanem labancok.

Új Szó

Megjelenés: 1945. május 5. szombat

Szerző: Salamon Elemér