A Budajenőt a Budai-hegység koszorúja választja el a fővárostól. Közvetlen szomszédja, Telki. 1944. december 25.-én hajnalban vonultak be a faluba a szovjet alakulatok első csapatai, s nyomták ki a március óta itt állomásozó német erőket. Az 1945. február 11.-én induló, a német arcvonal elérését célzó kitörési kísérletkor a budai várban állomásozó német haderő egy része – kb. 5000 fő támadta a Tinnye – Budajenő – Biatorbágy vonalat. A szovjet légierő és tüzérség azonban teljesen megsemmisítette ezt a csapategységet. Budajenő határában körülbelül 120 német katona vesztette életét, Zsámbék és Tinnye között 3000 fő esett el.

„A templomot kezdetben nem bántották, úgy hogy misézhettem benne, bár a hívek a nagy huzat és félelem miatt egész feketevasárnapig nem mertek eljönni. A harangozást egy kapitány megtiltotta, bár pajkosságból vagy talán a hívek bosszantására napjában többször félreverték a harangokat. Február elején azután felhasították a sekrestye ajtaját, úgyhogy ki-ki szabadon ki- és bejárhatott rajta. A kapitány kérésemre őrséget állított a templom elé, ez két neocommunista kölyökből állott, akik kijelentették, hogy nem félnek a kapitányuktól. Miattuk a többiek bejárhattak a templomba s így ott garázdálkodhattak. Különösen a nők voltak szemtelenek. (…) Összetörték a Jézus Szíve szobrát, az orgonát, a villanylámpákat, a vízhintőt. Elrabolták az oltárszőyeget és három, a hajóban levő futószőnyeget.

Telkin szintén betörtek az összes ablakok és a tetőzet egy része megrongálódott. Az oroszok a templom hajójában mindjárt kezdetben nagy üstöt állítottak fel, s mindvégig főztek benne. Eltüzelték a padokat, az orgonát, a szószéklépcsőt, a sekrestye egész felszerelését. Mindenből nem tudom, hogyan, csak a kehely kupája és a monstrancia alsó része maradt meg. (…)

Az oroszok a plébániát és a kastélyt kórháznak rendezték be. (…) Az irodában álló Wertheim szekrényhez egy ideig nem nyúltak, úgy hogy azt hittem, nem bántják. Januárban, mikor pontosan, nem tudom, mikor két fegyveres katona dicsekedett vele, hogy kinyitották a pap szekrényét, és elvitték a pénzét. Odajövet a szekrény fel volt feszítve, kirabolva, a benne őrzött plébániaokmányok hiányoztak belőle. Kérdésemre, hová tették, a kályhára mutattak. (…) Az anyakönyveket a pincében őriztem s ott is voltak március végéig. Ekkor egy nap 20 kozák lovagolt be az udvarba, a présházba beállították a lovaikat, maguk meg a pincében tűzet raktak. Mire odaértem, már a tűzben állott a kereszteltek anyakönyvének 1884–1914 évf., a házasultak anyakönyveiből az 1780–1830, 1842–1859. (…) A többieket sikerült még megmentenem. (…)

Az iskolaépület szintén fél tető, ablakok, padok és felszerelés nélkül áll. A kórház húsvét után kivonult s így a gyermekek járhatnak iskolába, bár csak a magukhozta zsámolyokon ülnek.”

Kővári István

plébános